A véletlen teremtett lehetőséget, hogy életem talán legnagyobb átverését elkövessem. Abban a fiatal értelmiségi körben, amelyikben éltem és dolgoztam az ugratás a mindennapok része volt. Ellensúlyozni szerettük volna életünk komolyságát és a környezetünkben a magukat túlságosan komolyan vevő embereket. A telefontréfáktól kezdve a legkomolyabb hangon előadott társasági marhaságokig ebbe sok minden belefért.
Egy verőfényes szombat délután Debrecenből tartottam Békéscsabára a 47-es úton, amikor nem sokkal Szeghalom előtt az út szélén megpillantottam egy parkoló püspöklila Volkswagen Golfot. Ismerős volt, lassítottam, leolvastam rendszámát, majd az autótól nagyjából száz méter távolságban a gyönyörű pipacsos mezőben megláttam tulajdonosát, a velem egy városban dolgozó újságírót. Fellengzőssége, állítólagos jól értesültsége miatt nem kedveltem. Nem állítanék igazat, ha elhallgatnám, hogy új autója miatt irigyeltem. A püspöklila Golf nem maradt észrevétlen egy olyan nagynak nem mondható városban, mint Békéscsaba. Ezért is szúrt szemet, és lehetett játszi könnyedséggel beazonosítani, ahogyan ott azon a szombat délután az országút mellett várakozott.
Régen elhagytam az autót, tíz-húsz kilométerre járhattam a pipacsos réttől, amikor ördögi gondolat futott át a fejemen. Megálltam, és mobiltelefonomról felhívtam a nemrég látott kollégát. Hosszan kicsörgött a telefon, és amikor felvette meglepettem köszöntött. Keresztnevén szólítottam, és csak annyit mondtam neki, hogy baj van. Értetlenkedett. „Ugyan mi baj lehetne?” – kérdezett vissza. „Kezdhettem volna úgy is – mondtam neki, hogy „Itt Houston, itt Houston, és ebben nem lenne semmi túlzás.”
Előadtam neki, hogy a NASA-nál, az Egyesült Államok űrkutatási szervezetének houstoni központjában vagyok tanulmányúton, ahol éppen műhold felvételeket nézegetek,
így bukkantam rá autójára és az út melletti mezőben a pipacsokat szedegető kollégára.
„Ne hülyéskedj!” – nevette el magát kényszeredetten, amire higgadtam úgy válaszoltam, hogy eszemben sincs. Elmagyaráztam, hogy nem is láthatnám máshonnan. „Nézz körül, senki nincs a környékeden!” – állítottam, hozzátéve: tisztában vagyok azzal, hogy nehezen hihető, ami mondok, de ezzel együtt igaz. Kimért hangon folytattam: „Természetvédelmi területen tartózkodsz, amit haladéktalanul el kell hagynod, ellenkező esetben riadóztatnom kell a természetvédelmi szolgálatot, és büntetés nagyon sokba fog kerülni.” Közben elképzeltem, ahogy a füléhez szorított telefonnal körbeforgolódik a mezőn, és igyekszik megtalálni, ahogyan nem messze tőle a fűben lapulva a bolondját járatom vele. Összezavarodhatott. Fel sem merült benne, hogy a NASA nem műholdas megfigyeléssel foglalkozik, ahogyan az sem, miért riadóztatnám a természetvédelmi felügyeletet Houstonból.
Hónapokkal később Békéscsabán futottunk össze, és kérte, mondjam el, honnan tudtam, hogy az országút mellett pipacsokat szedett. „Ma sem tudok mást mondani, Houston” – válaszoltam megvesztegethetetlenül komoly arccal.