Szeretem a XX. századot

Ritka ajándék, ha egy fesztivál minden napja a szívünkhöz nő. A Summerfesten ez szinte természetes – különösen idén, amikor két napot a XX. századi zenének szenteltek a Zeneakadémián. Még az apró közjátékok is emlékezetesek maradtak. A szerda esti koncert szünet utáni felkonferálása közben például egy váratlan pukkanás szakította meg a csendet – derültséget keltve a Solti-teremben. Pezsgősdugó? Akármi volt is, illett az este hangulatához.

A fiatal művészek, a tizenhét éves Kelemen Gáspár és a tizenöt éves Pei Lin Osin Pu Bartók rendkívüli nehézségű 1. hegedű–zongora szonátáját mutatták be: játszi könnyedséggel vonták be a hallgatót abba a világba, ahol Debussy és Ravel árnyai lebegnek a disszonancia fölött. Lutosławski Partitája barokk formáival és stilizált lengyel népzenei motívumaival már jelezte, merre halad tovább az este: Poulenc és Stravinsky felé. A visszafogottabb, intellektuálisabb játékot Pusker Júlia és Lakatos András briliáns előadásában hallhattuk.

A szünet után Stravinsky várt ránk: a Divertimento hegedűre és zongorára Tchaikovsky táncos dallamait idézi, sajátos neoklasszikus nyelven, egyszer ünnepélyesen, másszor játékosan torzítva. Maya Kasprzak és Maria Meerovitch tolmácsolásában csendült fel a darab. Poulenc Hegedűszonátájának Intermezzo tétele már-már pimasz könnyedséggel idézi fel a Tea for Two dallamvilágát is: „Picture you upon my knee, just tea for two…” Alexey Stychkin és Nagy Péter előadásában szinte megelevenedett egy titkos párizsi lokál – valahol 1943-ban, megszállók nélkül, csak fanyar irónia és lebegő tragikum. Az est felfokozott hangulatát Fenyő László és José Gallardo zárta: Debussy Szonátája csellóra és zongorára Rameau és Couperin előtt tiszteleg, majd zenei maszkabállá alakul, stilizált szerenád és tánclépés zárja a művet.

Maszkírozások, új zenei identitások – iróniával és fájdalommal, mesei fényben fürösztve. A mámoros estét egy intimebb követte, személyes hangvételű, új kifejezésmódokat kereső kamarazenékkel. Ravel Szonátája hegedűre és csellóra az első világháborút követő gyász lenyomata, Kokas Katalin és Kokas Dóra érzékeny tolmácsolásában szólalt meg.

Ezután Mozart Klarinétötöse következett. Bár klasszicista darab, több ponton is előlegezi a XX. századi zenei gondolkodást. Ilyen a Klangfarbe (hangszín): Mozart nemcsak hangmagasságokat komponál, hanem árnyalt színeket. A darab nem ünnepi, hanem meditatív: a klarinét belső monológja a modern szubjektív hangzás előfutára. A szólista Andreas Ottensammer volt, partnerei: Daniil Bulayev, Leonhard Baumgartner, Kelemen Gáspár és Fenyő László. Ez a típusú kamarazene – a belső terekbe vonulás – a XX. századi zene egyik alapgesztusává vált, főként a két világháború között.

Akárcsak a Mozart-kompozíció, Messiaen Téma és variációk című műve is bensőséges – nászajándéknak készült. Pusker Júlia és Lakatos András újfent lélegzetelállítóan játszott. Végül Smetana 1. e-moll vonósnégyese szólalt meg: egy élettörténet zenei esszenciája. Pszichológiai mélysége tette felejthetetlenné az est végét: Králik Abigél, Latica Honda-Rosenberg, Mathis Rochat és Christian-Pierre La Marca előadásában. Smetana törekvése – a zene a belső valóság kifejezéseként – a XX. században teljesedett ki.

Csütörtök este e gondolattal léptem ki a Zeneakadémiáról: szeretem a XX. századot. Legalábbis a zenéjét. A művészetét.