Jó hosszú lépték az emberöltő, egyes magyarázatok szerint ott kezdődik, amikor megszületünk, s ott végződik, amikor magunk is szülőkorba lépünk. Mások, köztük Arany János a Toldiban az egész emberi létszakaszt jelölik így. Ha az első értelmezést nézzük, akkor sem kevés idő az a három évtized, ami alatt szépen, lassan, alig észrevehetetlenül egy parányi porontyból érett férfi vagy nő lesz, keresztül bukdácsolva megannyi kihíváson.
Mennyivel gyorsabb egy „fecskeöltőt” végigkísérni, hiszen az nem években, legfeljebb hetekben mérhető. Április környékén kapjuk fel az első csivitelésre a fejünket, majd nem sokkal később már azt látjuk, sarat és szalmát hordanak az eresz alá a párok. Majd egyszer csak tojáshéj pottyan a kartonlapra, amit az ilyenkor szokásos fenti áldás – nevezzük nevén, fecskeszar – ellen teszünk ki, gondosan súlyokkal is oda rögzítve, nehogy megbillenjen, aztán jól a fejünkre essen az egész. Még néhány nap, és újabb, másféle csicsergő hangokat hallunk: ez már a fiókákat jelzi. Mintha egyszerre csücsörítenének és csettintgetnének, így próbálgatva a saját hangjukat. Újabb hét, és már a fejüket is kidugják a fészek peremére. A csőrük majd’ kétszer akkora, mint a koponyájuk, főleg ha nagyra tátják, akkorára mint a bécsi kapu. Ráadásul, hogy anyjuk-apjuk véletlenül se tévessze el az irányt, a csőr kontúrja élénkebb, fehér vonallal kirajzolt, mutatván az utat, ahová a legyet, apró bogarat ejteni kell.
Nem számoljuk az újabb napokat, de abból tudjuk, eltelt megint néhány, hogy a borzas fiókák már ott billegnek a lámpabura lapos tetején, bemérve a távolságot, ami előbb csak a szemközti hasonló szerkezet, aztán majd a távolabbi oszlop, később a szomszéd házának cserépteteje. Újabb pár hét, s már nem tudjuk megkülönböztetni, melyik a szülőpár, és melyek a fiókák. Hasonlóan áramvonalas már mindannyiuk teste, röptük sem különbözik, ugyanolyan magabiztossággal szeli a levegőt az ifjú is, mint a öregebb.
Még forró a nyár, de nemsokára az augusztusba lépünk át, amikor a hónap végén, vagy a következő hónap elején hosszú útra indul valamennyi. Ám addig sem fecsérlik a hátralévő időt. Miközben a teraszon üldögélünk, fejünk fölött egyszerre öt-hat ifjonc kergetőzik, látszólag céltalanul. De ha hosszan figyeljük őket, feltűnik: a be-, és kiröppenést gyakorolják, szédületes sebességgel cikáznak az oszlopok között, kisurrannak a szűkös réseken. Egyik sem téveszti el a járatot, s közben hangos vijjogással tárgyalják meg, mi legyen az újabb fordulat, mennyire suhanjanak el a tető alatt, s vajon érdemes-e incselkedni a fotelben fekvő vörhenyes macskával, hisz alszik, mire a ricsajra feleszmélne, ők már megint a túloldalon járnak.
S eljönnek majd a hűvösebb napok, amikor már nem ilyen vehemensen gyakorlatoznak, hanem ülnek majd sorban a ház előtti villanydróton, az erőt immár nem pazarolva, hanem gyűjtve a nagy útra, amire az itt született ifjaknak alig pár hónapjuk adatott felkészülni: ennyi volt a „fecskeöltő” a születéstől a felnőtté válásig.