A Bartók Béla út sarkán üldögéltünk néhányan a szeminárium hallgatói közül, s megkérdeztük a Tanár Urat, hogy a közelgő labdarúgó EB-n kinek fog szurkolni. Miután egyet kortyolt a finom cseh sörből - melyet legkedvesebb regényének, a Svejknek a szereplői is nem egyszer megtettek – így felelt: mivel mi nem jutottunk ki, a horvátoknak szorítok, hiszen társországként ők képviselik a hajdani Monarchiát. Ebben a rövid felültésben szinte minden benne rejlett, ami a jeles művelődés- és irodalomtörténész gazdag életművét átrajzolta és színezte, ott, nem messze Szentimrevárostól, gyermek- és ifjúkorának helyszínétől, melyet, mint a pest-budai németes polgári kultúra utolsó rekvizitumait őrző helyet tartott számon. Így azután bizonyára szívesen baktatott fel az Himfy köz lépcsőin az Eötvös Collegiumba tartva, hogy Minerva baglyainak szárnyai megismertessen minket a végtelenül összetett, színes, izgalmas és nagyon szerethető Közép-Európával.
Hajdanán azt tartották, hogy a magyar értelmiség tagjai – már aki közülük igazán adott magára – egy-egy műveltség bűvöletében éltek, elég a görögséget értő és tanító Kerényi Károlyra, az angolfil Szerb Antalra, a franciás Szabó Dezsőre vagy a német kultúrát ápoló Keresztury Dezsőre gondolnunk. Valahol ennek a szép és fájdalmasan kivesző hagyománynak jelentette különleges közép-európai változatát Kiss Gy. tanár úr. Sokat utazott ő térben és időben, s egészen egyedi árnyalatait ismerte a nagyon tágan felfogott, a német és az orosz hatalmi öv között elterülő hatalmas táj sok-sok népének. Egyik órán elhozott egy gorál népmondákat tartalmazó régi kötetet, s miután szépen levezette mit vett át ez kis hegyi pásztornép a lengyel, illetve a szlovák nyelvből, felolvasott egy rövid történetet, s kapásból le is fordította. Mátyás királyról esett szó, aki ugyanúgy álruhában járt a lengyel hegyek völgyeiben lévő falvakban és éppen úgy igazságot osztott mint, amikor Kolozsvárott vagy Cinkotán akadt dolga.
Tőle tanulhattuk meg hogyan lehet régi regényeket a történész szemével olvasni, s megrajzolni egy ódon ház árnyékait és lámpáit, felvenni a régi kalucsnikat vagy éppen Selmecbánya csúszós kövezeten araszolni. Kezünkbe adta Divald Kornél remek kötetét a Felvidék csodálatos szárnyasoltárairól, s megismerhettük Joseph Roth, Jan Parandowski, Liviu Rebreanu vagy Vladislav Vancura világát, együtt állhattunk őrt Ivo Andric-tyal a Drinán átívelő hídon. Kiss Gy. Csaba sokfelé utazott, írt, tanított, a magyar esszéírás legszebb hagyományait követve sereglettek a mondatai, hogy egyik kedves szófordulatát használjam. S nagyon figyelt az útjukat kezdő, csetlő-botló diákjaira is. Emlékszem, első kérdése úgy szólt: beszélnek-e lengyelül, horvátul, szlovákul? S tagadó válaszunkra mindig azt felelte: ne azt mondják, hanem nem, hanem hogy még nem.
Ebben a tekintetben a magyar népi mozgalom jeleseinek Szabó Dezsőtől induló és Németh László által tovább gondolt szép tradícióját, a közép-európai egymásra utaltság, kissé archaizáló kifejezéssel élve a tejtestvériség eszméjét képviselte és éltette, magas színvonalon, s alighanem az utolsók egyikeként. Sok tájban és városban volt otthon, s miközben apai őseitől, a dunapataji parasztgazdáktól magával hozta a népi ihletettségű, református függetlenségi gondolat hagyományát, mindezt a konzervatív urbanitás türelmével tudta párosítani. Ez az igény munkált közéleti megszólalásaiban is, manapság már valószínűtlenül ódivatúnak tűnik az a szerep, stílus és hangvétel, ahogyan a rendszerváltás éveiben a politikába vetette magát. Egyszer egy tanítványa-kollégája írta róla – a magyar nemzetiségi politikát keményen ostorozó brit újságíró, Scotus Viator nevével játszva – hogy Kiss Gy. Csaba a Hungaricus Viator, vagyis a magyar utazó. Ezt szővöm most tovább, mivel azt hiszem ez esetben a „Hazám, Közép-Európa” kifejezés nem túlzás, s mindez tökéletesen illeszkedett azzal a régi vágású hazaszeretettel, mely a Tanár Urat jellemezte. A.B.F.R.A. Vagyis A Boldog Feltámadás Reménye Alatt, ahogyan állt a régi református temetők akácfából faragott fejfáin.
