Ahol a nők eltűnnek, ott a világ is eltűnik

Nem tudjuk a nevét. Nem tudjuk, ki ő – csak annyit, hogy Kabulban él. Hét lánytestvér közül ő a legidősebb. Huszonegy évesen ösztöndíjjal készült a Kabuli Egyetemre. Amikor a tálib hatalomátvétel idején az egyetem felajánlja, hogy kimenekíti a diákokat – útlevelet és védelmet adva nekik, de a családtagok nélkül –, ő visszautasítja. Úgy dönt, marad. Mert legidősebb lányként felelősséggel tartozik a húgaiért és a szüleiért. A videóban azt mondja: soha nem bánta meg ezt a döntését.

Az előttünk kibomló történet, az ő videónaplója. Az arcát sosem ismerjük meg. A világ, amelybe belépünk, az ő szemszögéből tárul fel. Ő rögzíti a mindennapokat, ő mondja ki az egyre nehezebbé váló szavakatk. Saját mobiltelefonjával forgat, és miközben végighalad a családi ebédeken, a kilátástalan nappalokon, mi egyre mélyebbre jutunk a kabuli bezártságba.

A térben, ahol ülünk, két ablak nyílik. Az ablakok mögött elhelyezett felületeken azt látjuk, amit a lány szobájából lehet látni – mintha az ő tekintetével figyelnénk a világot. A látvány nem egyszerű dokumentáció, egyszerre konkrét és szimbolikus. Egy szoba belsejéből próbáljuk felfogni, mi történik azon túl. Miközben egyre világosabb: amit nézünk, az már nem a külvilág, hanem a benti bezártság visszhangja.

Az installációs előadás három női alkotó együttműködéséből született. Kubra Khademi, Afganisztánból Franciaországba menekült képzőművész, Caroline Gillet francia rádiós újságíró, és az ismeretlen kabuli fiatal nő, akinek mobiltelefonnal rögzített naplója a munka alapja. Gillet az Inside Kaboul című dokumentum podcastban dolgozta fel először a lány történetét, amely később Khademi képzőművészeti koncepciójában öltött fizikai formát. Az előadás képi anyagát Kabulban, egy névtelenséget kérő helyi filmes stáb rögzítette, akik a lány biztonsága érdekében nem vállalhatják kilétüket. Az alkotók célja az volt, hogy e személyes naplóból közösségi tapasztalat jöjjön létre – olyan kiállítás és színházi tér határán mozgó installáció, amely egyszerre hoz közel egy sorsot, és ad hangot azoknak, akik ma nem beszélhetnek nyíltan.

A világ, amelybe belépünk lassan épült fel – a 2021-es tálib hatalomátvételtől napjainkig. Az előadás nem próbál részletes krónikát adni. Nem is tudna. Egyetlen testbe, egyetlen tudatba, egyetlen tapasztalatba enged belépést. Egy szemszögéből követhetjük végig, hogyan szűkül fokozatosan a személyes mozgástér. Hogyan válik egy nő élete puszta túlélési gyakorlattá ott, ahol ő már nem számít embernek.

Egy kabuli nappaliban ülünk. A szőnyegek, a textilek, a kézzel formált cseréptányérok, a díszítés és a hangulat a hagyományos vendéglátás és az otthoni közösségi tér melegét idézi – miközben pontosan tudjuk: ma ez a tér egyszerre az afgán nők menedéke, egyben börtöne. Az étkező közepére terített textilen tálak, kerámiák sorakoznak. Mindegyiken arab szavak, képek. Negyven tányér – negyven történet. Nők történetei, titkos iskolákról, szegénységről, sürgető menekülési vágyról. Mindarról, amit ma már csak a háztartási eszközökön, az étkezés és a gondoskodás rutinján keresztül lehet megmutatni. 

A lány egy ponton arról beszél, hogy már nincs semmi. Nincs áram. A sötét, csöndes éjszakák rémisztőek. Nem tudnak kapcsolatot tartani a külvilággal. Nem működik a mobiltelefon, a tévé. Elzárják a vizet. Minden megszűnik. És vele együtt ők is. Egy ország szép lassan feloldódik, kiürül, elveszíti értelmét és lelkét. Mert az a társadalom, ahonnan a nők eltűnnek, halálra van ítélve.

A kivetített képeken kabuli utcák, piaci jelenetek, tálib autós felvonulások, lengetett gépfegyverek. A felvételeken nem látunk mást, csak férfiakat. Harcosokat, fiúkat, öregembereket. Női arc alig, legfeljebb néhány suhanó fekete kendő. A hangkulissza sem enged megnyugvást. Lövések, robbanások, éjjeli zajok. Halljuk, ahogyan a húgai sírnak. A rettegést. A bizonytalanságot. A napok egyformaságát: felkelés, takarítás, mosogatás, főzés, alvás.

A férfiarcok, férfitestek, férfijelenlétek mellett egyetlen másik motívum bukkan fel újra és újra: a galambok. Hófehérek, szürkék, barnásak, pettyezettek, ott vannak a kabuli tetőkön, fákon, teraszokon, falperemeken. Ők legalább még élhetnek, röpülhetnek, és szerethetnek. Az utolsó szabad lények ebben az országban. Mert ahol a nőket bebörtönzik, ott nemcsak a női testek, hanem a férfi energiák is rabokká válnak.

Nem tudjuk pontosan, mikor ér véget az előadás. Nincs zene, nincs fényváltás, nincs mozdulat, amely a színházi világban a zárás szokásos jele volna. Csak kinyílik lassan a szoba egyetlen ajtaja. De senki sem mozdul. Ülünk a földön, egy kabuli vacsoraasztal két oldalán, és mély döntés születik meg közöttünk. Hogy nem tapsolunk. A háromnegyed órára testünkbe költözött fullasztó érzés, amelyben mások évek óta élnek, nem engedi. És ez a csend, amelyben ott maradunk, nem  tehetetlen, megszeppent hallgatás, hanem ellenállás.

Egy apró, jelentéktelennek tűnő gesztus – de ha elegen döntenek így, akkor talán egyszer mozdulni kezd valami. Talán egyszer valóban véget ér ez a történet. Nem a pokoljárásban, hanem egy tisztességes, emberhez méltó, szabad életben. Ahogy az a fiatal lány mondja a felvételen – egyszer talán ez a film is majd happy enddel zárul.