Sokáig tartott, de megszülték: elkészült a mindent vivő magyarázat, hogy miért kell Magyarországnak a megtámadott Ukrajna helyett az agresszor Oroszország pártját fognia Putyin rablóhordáival szemben. Három és fél év kellett hozzá, ami végtelenül hosszú idő, ha valaki mondjuk egy honvédő háborút vív alatta, de amikor a megmagyarázhatatlant kell megmagyarázni, nem is olyan sok. Olyasmi ez, mint amikor a kereszténydemokrata, tehát elvben genetikailag keresztényüldözés-ellenes Hoppál Péter kijelenti, hogy a muszlim Azerbajdzsán „felszabadította” azt a Hegyi-Karabahot, ahol úgy 500 évvel azelőtt épült fel az első (örmény) keresztény templom, hogy a mohamedanizmus csírái megjelentek volna a világban.
Ahogyan Hoppál is bizonyára rengeteget töprengett, amíg ez a frappáns világmegfejtés eszébe jutott, úgy láthatóan azon is sokat kellett kotlani, hogyan lesz a mindent a jók és gonoszok harcára leredukáló fideszes világképben a támadás alatt álló Ukrajna a rossz, a támadó orosz hódító pedig a jó. De nem hiába fizetünk annyi kenyérpusztítót közpénzen a kormánypárt számtalan ideológia-gyárában a Századvégtől Schmidt Mária műintézményéig: végül csak megoldották. A díjnyertes indoklást a hivatalos pártlap tette közzé a NER vezetőinek idei tusványosi politikai hakniját előkészítő írásában: eszerint a háború a szomszédunkban „nem az ukrán szuverenitásért zajlik, hanem azért, hogy Ukrajnában véglegesen stabilizálja a hatalmát a pusztító világerő, a globális háttérhatalom”.
Elviccelhetnénk azzal, hogy legfeljebb csak sejtjük, kire gondolt a szerző (vagy az oroszokra, tekintve, hogy a legnagyobb külföldi termőföldhasználó Ukrajnában – ciprusi cégeken keresztül – Oroszország, de ha mégsem, akkor a második helyezett Kínára), de olyasfajta erkölcsi mélységek ezek, amelyek közelében józan értékítéletű állampolgárnak, különösen, ha a saját adójából legyártott hivatalos kormányideológiát látja-hallja, a maradék kedve is elmegy a viccelődéstől. Az ember már előre retteg, hogy hova süllyed még a morális mocsárban a kormányfő, akivel a külvilág egyre inkább hajlamos azonosítani a magyarokat, és aki rendszerint Tusványos pódiumát használja fel arra, hogy a legbornírtabb ötleteit megossza a saját közönségével, meg mindenki mással.
A bevezetőben idézett elmeszülemény már a ráhangolást szolgálja – nem csak a történelemhamisítással, de azzal is, hogy az anyaországot „Belsőmagyarországnak” titulálva megpróbál a hazugság köré valamiféle nemzeti egységet fabulálni. Csak azért nem mondjuk, hogy szép próbálkozás, mert egyrészt éppen annyira szép, mint a hányás a hajnali járdán. Másrészt meg, szerencsére, ott van friss ellenpontként a fideszes párttagkönyvét a szolgaian oroszpárti, Simion-barát orbáni politika elleni tiltakozásul demonstratívan összetépő, kolozsvári gyökerű volt beregszászi és csíkszeredai magyar diplomata, Beke Mihály András, jelezve: odaát is elindult az ébredés; egyre többen igyekeznek kievickélni abból a posványból, ahová Orbán Viktor húzta le maga után a magyarokat, határokon innen és túl egyaránt.