A vas és acél országa leszünk – hirdette nagy büszkén, nem is egy alkalommal a Szabad Nép a Rákosi-korszakban. Az is lettünk, merthogy kellett az acél a fegyverkezéshez a hidegháború kemény korszakában. Szükség volt rá a katonai szállító járművekhez, kellett a tankokhoz, az ágyúkhoz. A repülőgépekhez viszont inkább az alumínium, így a bauxit kitermelését és részbeni feldolgozását is előírta nekünk a megszálló szovjet hatalom.
Aztán 1991-ben felbomlott a Szovjetunió, és nagyrészt megszűnt a hidegháború is. Ezután olvashattam kedvelt amerikai műszaki szaklapom mindegyik számában arról, hogyan keresnek az USA-ban többé-kevésbé megfelelő állást a tömegesen állástalanná vált katonai műszaki szakemberek. Aztán azóta újra erősen felmelegedett az addig langyos, most pedig már valódi háború.
Az orosz-ukrán „forró” háború, amelyben - fegyvertámogatásokkal - külső résztvevő az Európai Unió és az USA is. Ennek nyomán szépen ürültek a békés időszakban elfekvő készletnek számító fegyverraktárak, méghozzá állami-közösségi pénzen. És a háború egyelőre csak nem látszik lezárhatónak, hiába nyert egyebek mellett azzal a büszke ígérettel elnökséget Donald Trump, hogy 24 óra alatt befejezi.
A fegyverkezés tehát újraindul, méghozzá a hagyományosak mellett számos jelentősen új technológiai megoldás alkalmazásával együtt. Ilyen az informatika, a drónok meg a szuper repülő eszközök tömeges használata, ellenük pedig az igencsak erősen felfejlesztett légelhárító rendszereket, sőt újabban a mesterséges intelligenciát is bevetik. A NATO minapi közgyűlésén már elfogadták, hogy a tagországok a GDP-jük öt százalékát fordítsák védelmi és biztonsági kiadásokra.
Óriási ez a szám! Mert valahonnan bizony le kell faragni, ha ezek az államok nem akarják felborítani a költségvetésük egyensúlyát. Persze nem tiszta pénzkidobás a haditechnikai eszközök kutatása és gyártása, mert sokat lendíthet a tagországok iparának kibocsátásán és bevételein is. Az 5 százalék mintegy kétharmada mehet magára a fegyverkezésre, a többi pedig a katonai létszámnövelési és kiképzési ráfordítás lehet.
A fegyverkezés tehát együtt jár az ipari fejlesztés és termelés bővülésével. Ebből pedig következik, hogy erősen megnő a kereslet a haditechnikai eszközök gyártásához szükséges anyagok iránt. Köztük is - főleg - az acél iránt.
Tehát mi éppen jókor öltük meg az egyébként már jobbára elöregedett, de még felújítható, modernizálható acélművünket. Már a rendszerváltás után kéjjel állították le az új pártokból alakult kormányok diósgyőri meg ózdi műveket. Kétségtelen, hogy alapos modernizálásra szorultak volna. Már a nyolcvanas évek vége felé Kapolyi László (aki nemcsak kiváló műszaki szakember, hanem az Akadémia tagja is volt) vezetésével az Ipari Minisztériumban koncepciót és terveket dolgoztunk ki a hazai ipar szerkezetváltására, benne egyebek között az acélipar megújítására is. Az elképzelések teljes kialakítására már nem volt idő: jött a rendszerváltás, vele - egyebek között - a rettenetesen elhibázott privatizáció.
De térjünk vissza a jelenbe! Jeles kormányunk pompás érzékkel éppen most hagyta – több éven keresztül tett, rendkívül hibás lépésekkel – teljesen tönkremenni a Dunai Vasművet. Fokozatos korszerűsítés és megújítás helyett sorra el- és átadta obskúrus vevőknek. Különösen felháborító a legutolsó, a nemzetközileg is csak károkat termelő indiai vevő tevékenysége. Ami eladható volt, legyen késztermék, gépi eszköz, sőt szén-dioxid kvóta, sorra eladogatta, és végül bejelentette a teljes csődöt. A napokban elbocsátottak két és félezer embert. Meghalt a vasmű és vele haldoklik egy egész város.
Egy vasművet nem lehet úgy újra beindítani, mint egy gépipari üzemet. A leállított kohót már csak lebontani lehetne, majd újraépíteni. A hengerművek beindítása is igen jelentékeny munka és költség ráfordítással járna, ha még egyáltalán lehetséges. És a humán erőforrás! Speciális szaktudással rendelkező emberek százait, sőt ezreit dobták ki, márpedig egy olvasztárt, hengerészt nem lehet gyorstalpaló tanfolyamon betanítani.
Persze, ez a kormány igen sikeres a nagy múltú és többnyire kiváló gyáraink tönkretételében. A Tungsram, a MOM, a Gamma… nem folytatom, bár még lehetne.
Mostanság rendre áradnak a hírek arról, hogy nagyban fejleszteni fogják nálunk is a hadiipart. Nos, nem lenne rossz, ha hazai alapanyagból tudnánk ellátni ezt az iparágat. Csak éppen milyen gazdasági előrelátást várhatunk egy olyan kormánytól, amelynek nincs ipari minisztériuma? Pedig volt, élén egy kiváló műszaki és tudományos szakemberrel, ám azt elmosta valamilyen magasabb szándék.
De hát oktatási meg egészségügyi, sőt környezetvédelmi-vízgazdálkodási minisztérium sincs. Agrárminisztérium van, érdekes, hogy az megmaradt, talán az ősi feudális beidegződések nyomán. Igaz, ennek meg amikor kitört a közelmúltban egy nagy járvány az állattenyésztésben, csak négy (4) hét után jutott eszébe, hogy fel kellene állítani egy operatív törzset. Energiaügyinek nevezett energetikai minisztériumunk is van, de annak a vezetője egy pénzügyi szakember.
A végére kellene valamiféle tanulság is. Felötlik bennem Csurka István bon-mot-ja: „A szakértelem bolsevista trükk”. Nos, a nálunk jó sok éve regnáló kormány fényesen igazolja az immár eltávozott író találó humorát.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
