– Azt hittük, műmadár. Csak állt egy szívalakú műanyag-kupakgyűjtő tetején, nem moccant. Odamentünk hozzá, de akkor se. Hagyta, hogy megfogjuk. Azt gondoltuk, valami baja lehet.
Az informatikusnak tanuló, 23 éves Balogh Dániel mondja ezt a kezében pihenő szürke galambról. Ő és barátnője, Fogt Anna autóval hozta el az erőtlen galambot a Szigetvári Madármentő Állomásra. Az egyetemista pár tavaly egy, a járdán ácsorgó dolmányos varjú fiókát fuvarozott ide, az is rezzenéstelenül tűrte, hogy megfogják.
A menhelyre májustól augusztusig viszik be a legtöbb madarat: fészekből kipottyant vagy elárvult fiókákat, sérült, legyengült, beteg szárnyasokat.
Az is előfordul, hogy felesleges a fáradság. Mert az egyik kalitkában ott van például egy feketerigó fióka, ami a közeli Szulimánból érkezett. Megmentője a földön találta, s azt gondolta, kiesett a fészekből. Ám nem ez történhetett, a kisrigók ugyanis röpképességük elérése előtt kimásznak a fészkükből, és a közeli bokrok alatt rejtőzködve várják táplálékszerző útjáról hazatérő anyjukat. Este se térnek vissza a fészekbe, ez egy örökölt védekező magatartás: ha ugyanis egy ragadozó megtalálja a fészket, akkor nem tudja elpusztítani az egész családot, hisz a fiókák külön-külön, a bokrok tövén lapulnak, míg anyjuk nem hívja őket ebédre-vacsorára.
Mindezt már a menhely gazdájától, Ingola Esztertől tudom meg. Az alapítványi fenntartású állomás Eszter családi házának melléképületeiben működik 2017. óta. Évente hozzávetőleg 400 szárnyas kap itt ellátást, általában 2-3 héten át. A pécsi idegsebészeti klinikán ápolóként dolgozó Eszter munkaidő után madárápoló. A „miért csinálja?” kérdésre annyit felel, hogy nem tudja, már gyerekként is odavolt a madarakért. Pénzt nem kap a madárgondozásért, az alapítvány bevételéből csak a tápokra, a kalitkák és röpdék karbantartására, az állatorvosi szolgáltatásokra telik. Segít élettársa, Bank László, aki tavalyi nyugdíjba vonulásáig 32 éven át a Magyar Madártani Egyesület baranyai szervezetének pécsi irodáját vezette.
A két madárgondozó körbevezet a telepen, mesélnek a menhely lakóiról, közben Eszter eteti őket a fecskendőjével, amibe vízzel hígított kukacmasszát szív fel.
– Az első napokban még menekülnek a fecskendő elől, és nem hajlandók enni – mondja Eszter –, aztán kiéheznek, és tátják a csőrüket, ha hozzájuk lépek.
Az egyik kalitkában egy-egy erdei pinty, barázdabillegető és rozsdafarkú osztozik. A három, földszínű madár jól elvan egymással, a pinty állandóan forgatja a fejét, a barázdabillegető emelgeti a farkát, ettől még remekül viselik a másik közelségét.
– Összeszoktak, és azt hiszik egymásról, hogy testvérek – jegyzi meg Eszter.
A másik kalitkát elfoglaló füsti és molnár fecske fiókák is tesónak vélik egymást.
– A füsti fecskét egy fiatalember hozta be, a házuk melléképületének földjén találta – avat be a villásfarkú sorsába Bank László. – A fióka tele volt tetűvel, szívták a vérét, a testvérei már mind el is pusztultak, ő annyira szenvedett, hogy kitúrta magát a fészekből, leesett a földre. Ez mentette meg. Eszter tetűirtóval megszabadította őt az élősködőktől, és azóta a fióka szépen fejlődik. A vérszívók a nagyobb madarakat is képesek elpusztítani, tavaly Szentegáton egy feketególya fióka menekült ki a fészekből, mert annyira kínlódott a tetvektől. Itt ő is felépült.
Elcsodálkozom, hogy egy repülni még nem tudó gólya miképp éli túl az 7-8 méteres zuhanást, ám megtudom, hogy a gólyafiókák már három-négy hetes korukban képesek vitorlázni, így csökkentik a landolás sebességét. Van a menhelyen öt sarlósfecske fióka, s azok egy héttel ezelőtt egy pécsi panelház tetejéről siklottak le, valószínűleg nem bírták már odafent az 50-60 fokos meleget. Túlélték mind. Egy, a felismerhetetlenségig apró széncinege meg azután került ide, hogy Csonkamindszent határában kivágták a családjának otthont adó fát. Négy testvére elpusztult, a favágók hozták be a túlélőt.
A menhelynek van inkubátora, abban egy-egy alig tollasodó széncinke- és verébfióka fekszik, összebújva. Amint Eszter kinyitja a gyerekjátéksütőre emlékeztető inkubátor ajtaját, a 32 fokon tartott, egyhetes fiókák akkorára tátják csőrüket, hogy úgy tűnik, mintha az egész madár nem állna másból, csak egy követelődzőn csipogó tölcsérből.
– Naponta annyit esznek, ami kiteszi a testsúlyuk 40 százalékát – számosítja László a cseppnyi madarak étvágyát.
Két, szomszédos röpdében egy-egy kuvik ücsörög, őket nem lehet közös hálóba tenni, nem tűrik meg egymást. Az egyik egy dencsházai tanyáról érkezett, vélhetően megtámadta egy nyest, és menekülés közben földre esett. Nem sérült meg komolyabban, nem úgy a másik, neki egy damilos fűkasza vágta el a csőrét.
– Nagy fájdalmai voltak, csak gubbasztott a sarokban – idézi meg az első napokat Eszter. – Fájdalomcsillapított kapott, és csipesszel etettem, de fájt neki az evés, sipító hangon panaszkodott. Ez már elmúlt.
– A kuvik a karmával kapja el áldozatát, és a csőrével tépi szét – teszi hozzá László. – A tücsköket, bogarakat és a kisebb pockokat azonban egészben is képes lenyelni. Megtanulja majd, hogyan egyen, képes lesz ellátni magát. Volt már törött csőrű törpegémünk és gólyánk, autó csapta el őket, és azok megtanultak önállóan táplálkozni.
Amikor a madarak az eléjük szórt táplálékot magabiztosan felszedik, Eszter szabadon engedi őket. Azonnal szárnyra kapnak, nekik ez megy szülői segítség nélkül is. Néhány madár viszont nem mehet, ők olyan sérülésekkel kerültek a menhelyre, amelyek maradéktalanul nem gyógyulnak. Három egerészölyv, 2-2 holló, macskabagoly, vörös vércse és gyöngybagoly is örökös tag. A gyöngybaglyok viszont összeálltak az életmentő fogságban, és nekik a napokban kelt ki egy fiókájuk. Ez kész csoda, mert a családfőt évekkel ezelőtt elgázolta egy autó, emiatt kacska szárnyával szerelmi évődés közben esetlenül „öleli” a párját.
Az elbocsátott madarak gyakran visszaszállnak, egy vörösbegyet a múlt héten engedtek szabadon, de ő azóta is sokat itt időz. Amiképp néhány fecske, veréb, galamb, gerle, barázdabillegető, csóka és varjú.
– Lusták, szeretik az ingyenkaját – ironizál rajtuk László.
Ha Eszter kimegy az udvarra etetni őket, akkor rászállnak, akár a Reszkessetek betörők című film madarakat etető asszonyára.
A menhely mögött hosszan elnyúlik Eszter három-ezer négyzetméteres kertje, tele gyümölcsfákkal. Itt nem kell permetezni a rovarok ellen.
Úgy tűnik mégse lusták a visszajárók.
