Nem tudom, minek kellene még történnie, hogy megfelelő reakciók szülessenek Magyarországon a gyermekek sérelmére elkövetett ügyekben. Miért kell még mindig olyan nevetséges kérdésekkel foglalkozni, hogy miként, milyen mélységben, milyen testület/hatóság által kell kivizsgálni például hazánk valaha volt legsikeresebb úszóedzőjének, Széchy Tamásnak az ügyeit. Ma még nem bizonyított, mi mindent követett el a nyolc olimpiai arannyal dekorált pályafutása alatt, bár évtizedek óta rebesgetik, melyik tanítványával mit művelt, kit hogyan ütlegelt, kivel mennyire volt – hogy úgy ne mondjam – bensőséges kapcsolatban. De miután még az Úszószövetség elnöke is állítja, „voltak dolgai”, föl nem fogom, hogyhogy nem az az első, hogy a lehető legalaposabb hatósági vizsgálattal akarják felderíteni a múltbéli visszásságokat. Érthetetlen, hogy egy olyan beteg országban, mint a miénk, ahol megannyi probléma gyökere a föl nem dolgozott történelmi traumákra vezethető vissza (Trianon, nyilasterror, ügynökakták – nem sorolom), Wladár Sándor, az egyik legjelentősebb hazai sportági szakszövetség első embereként, több ezer sportoló, többségében fiatalkorú érdekvédelmi szervezetének vezetőjeként egy ilyen kérdésben relativizál: „A múltból nekünk csak azzal van dolgunk, amit Széchy a magyar úszósportra örökül hagyott”.
Ez kb. ugyanaz a hozzáállás, mint amit Orbán Viktor és kormánya képvisel gyermekvédelem címén. Hangzatos szavaikkal szemben a tények: Kaleta Gábor ma szabadon grasszál, hiába találtak a számítógépén 19 ezer gyermekpornográf felvételt; Novák Katalin egykori köztársasági elnök kegyelemben részesíti a bicskei gyermekotthon igazgatóhelyettesét, aki bűntársa a szexuális visszaéléseket elkövető igazgatónak; bizonyítékok vannak arról, hogy a Fidesz, illetve kormánypárti politikusok többször kitüntették a Szőlő utcai Budapesti Javítóintézet korábbi igazgatóját, aki a vádak szerint élettársával több rábízott fiatal lányt prostitúcióra kényszerített.
Ha van konszenzus a magyar társadalomban, akkor az az: sokkal szigorúbban kellene büntetni, ha valaki kiskorú sérelmére követ el szexuális bűncselekményt. Az utóbbi időben szinte félévente érkeztek hírek pedofil aljasságokról, egy részük a sportban történt, az úszás pedig fokozottan érintett. Tudom (persze, persze, nem tudhatom), az áldozatok milyen gátakkal szembesülnek, ha arról van szó, hogy a nyilvánosság elé kell(ene) lépniük. De ha valakik tehetnek az ellen, hogy ezek a gyomorforgató bűnök ne elégtelen büntetésben részesüljenek, netán az intézmények eltussolják azokat, akkor azok éppen ők. Az aránytalan büntetés megakadályozza a traumatizált áldozatok gyógyulását is, ráadásul azt sugallja, hogy a bűn érdemleges következmény nélkül marad. Márpedig mindannyiunk érdeke, ha egy egészségesebb társadalomban akarunk élni, hogy ők a fényre lépjenek, és elmondják: áldozat vagyok, nem akarom, hogy mással is ez történjen!
Ez nem szégyent érdemel: valódi megbecsülést.
Az igazi szégyen az, hogy még ebben a kérdésben is vitatkozunk.