politika;humor;közélet;

Csak ha nevetek

Mára majdnem mindenki hallott az Aranyosi-botránnyal fémjelzett társadalmi problémáról, és mindenki véleményt is alkotott róla. Volt, aki nevetett az elhangzó cigányviccén, volt aki felháborodott rajta (és volt, aki ebben a sorrendben mindkettőt, miután a botrány láttán rájött, hogy előbbit mégsem kellett volna). 

Az is sejthető, hogy a Karinthy-gyűrű közmédia általi visszavonása politikai erőfitogtatás volt. Ám a látványos akció azon túl, hogy a humoristának gyomros, a társadalom testének megbetegítéséhez is hozzájárul.

„Megsérteni valakit szükséges és egészséges tevékenység. Akárhányszor valami sértőt mondasz egy másik embernek, azzal beszélgetést indítasz el. Rákényszerítesz másokat, hogy gondolkodniuk kelljen.” Ezt vallja Louis C.K. amerikai stand-upos, aki ezzel a humoristák ars poeticáját fogalmazza meg.

A progresszió és a tudatosság napról napra szűkíti a társadalmi együttélés terét, amelyben a problémák sokkal koncentráltabban vannak jelen, sokasodó konfliktusokat, felhevülő társadalmi nézeteltéréseket és összességében fullasztó közeget okozva. Mindennek azonban megvan az az andalító kényelme, hogy amíg nem nyúlunk túl ezen a buborékon, addig elhitethetjük magunkkal, hogy például a nemi egyenlőtlenség megoldott probléma, a rendszerelnyomás konteó, a rasszizmus meg régi városi legenda. A véleményformálók közül csupán néhány meri vállalni, hogy megpróbálja kipukkasztani ezt a buborékot, a stand-uposnak viszont ez a munkája.

A humorista az udvari bolond és a históriás titkolt szerelemgyereke, aki - ha jól csinálja - úgy tudja megmutatni a valóságot, hogy közben nem akarjuk felvágni az ereinket. Ideális esetben a nép és a rendszer közt áll, még ideálisabb esetben egyiktől sem függ, helyette egyfajta tolmácsként (vagy túsztárgyalóként) van jelen köztük.

A hatalomnak általában saját, jól felfogott érdeke, ha nem is támogatni, de megtűrni a humoristát, gondoljunk csak Hofira, vagy akár Bödőcsre, akivel extrém rendszerkritikái ellenére sem mertek, mernek packázni. Egyrészt mert sokat köszönhetnek neki, hiszen a komédiás többnyire ártalmatlan módon ereszti ki a népben miattuk felgyülemlett feszültséget, másrészt mert hangulatjelentéssel is szolgálhat a tekintetben, hogy mennyire vidám a kérdéses barakk vagy éppenséggel mennyit hajlandó még eltűrni. (Efféle tudósító funkciójukat nézve, egy stand-upost elhallgattatni, olyan abszurd, mintha az újságírókat akarnák ellehetetleníteni...Oh, várjunk csak...)

A legkésőbb Dumaszínház óta jól ismert Tóth Imre Bruti egy ideje maga is aktív politikai szerepet vállal, így mindkét területre remekül és pontosan rálát. Véleménye szerint a humorra, a humoristák helyére a társadalomban nincs sorvezető. „A legtöbbünk szerintem szabadon dönti el, hogy mit mond, mit ír, ennek talán csak az öncenzúra szab határt, vagy olyan helyre készíti a műsorát, ahol cenzúra van, (lásd MTVA, Rádiókabaré). A szerepünk ugyanaz, ami évszázadok óta szerepe a "csepürágóknak", a komédiásoknak, hogy pellengérre állítsuk a hatalmat, kifigurázzuk, sokszor akár egyáltalán nem PC módon. Illetve, ahogy mondani szokták görbe tükröt tartunk a hatalomnak, és úgy az egész társadalomnak. Én magam részéről nem csak a regnáló hatalmat szoktam kifigurázni, simán belefér egy-egy ellenzéki szereplő, bár az is igaz, hogy valószínűleg én magam is részrehajló vagyok és próbálom a számomra szimpatikus politikai közösséget kevesebbet kifigurázni. Ez van... 

Elvileg, az lenne az optimális, ha részrehajlás nélkül tudnánk ezt abszolválni, de ez nehezen megy, mert nem minden esetben tudom elválasztani az előadót és a civil állampolgárt."

A hatalom sosem tűrte jól a humort, mert képes arra, hogy nevetségessé tegyen bárkit és bármit. Akár egy nagyhatalmú vezetőről beszélünk, vagy akár egy politikai közösségről. Veszélyes fegyver. Ráadásul a humor ellen nem működik a tiltás, nem működik az agyonhallgatás, ha kigyomlálod itt, felbukkan amott és borzasztóan népszerű. Talán csak egy ellenszere van, ha a humort, humorral kezeljük, de azt nem könnyű, a hatalomnak általában nem is megy.

Könyékig a gócpontban

Persze nem csoda, hogy a humoristát állandóan pofán akarják vágni, hiszen meglátásaival az egész nemzettestnek képes fájdalmat okozni. Mint az az orvos, aki a gócpontot keresve a vizsgálóra felfektetett testünket nyomkodja, majd könyékig a bordáink közt turkálva megkérdezi, hogy “Fáj?”. Csak ha nevetünk…

Elégségesnek tartja, ha mindössze néhány helyen személyi változás lesz, ugyanis a rendőrök és az ügyészek túlnyomó többsége a valódi bűnöket akarja üldözni.