Az Avignoni Fesztivál tikkasztó melegéből belépve a Chartreuse Apátság hűvösébe – ahol a vastag kőfalak elzárják a kinti zajt és hőséget – meglepetésként érhet bennünket, hogy nem klasszikus színházi térbe érkezünk. Legalábbis nem a hagyományos értelemben. Amit látunk és hallunk, sokkal inkább emlékeztet egy élő jogi archívumra, egy dokumentumtárra, ahol egyszerre tanúi és befogadói vagyunk mások legintimebb, mégis rendszerszintű történeteinek.
Emilie Rousset Affaires Familiales (Családi ügyek) című előadása olyan formát teremt, amelyben a színház, a jog és a társadalmi aktivizmus egymásba csúszik – és épp ettől lesz igazán megrázó. Rousset két éven keresztül folytatott interjúkat családjogi ügyvédekkel, aktivistákkal és érintettekkel Európa különböző országaiban. A kamerával rögzített beszélgetések szó szerinti átiratai adták magának az előadásnak az alapját. A rendező célja nem a történetek dramatizálása volt, hanem annak a finom határvonalnak a megmutatása, ahol az egyéni elbeszélés jogi formát ölt. Ahol a személyes szó összefeszül a törvény nyelvével.
Ahol egy ember története egyszer csak precedenssé válik.
A színpadi tér egy hosszú, fehér, kettévágott felület, amely a nézőteret is két részre osztja. Egy kitekeredett pergamenre hasonlít, amelyen a szereplők fel-alá sétálnak. A színlap szerint ez a forma a „mélységeink és magasságaink topológiáját” idézi meg, egy bírósági tárgyalóterem absztrakt lenyomata. A díszlet egyúttal vetítőfelületként is szolgál: időről időre megjelennek rajta az eredeti interjúalanyok képei lenémítva, miközben a színészek teljes szinkronban játsszák mozdulataikat, arcrezdüléseiket. A vetítések és a színészi játék párhuzamos működése érdekes formanyelvi kísérlet, de a rendezői koncepcióban több ponton is megtorpan a színházi gondolat. A szimultán tolmácsolásos jelenetek például sokszor feleslegesen nyújtják meg az időt – jóval hatásosabb lett volna, ha a vetítőfelületet feliratokkal is hasznosítják. Hasonlóan feleslegesnek hat az a stílusváltás is, amikor egy spanyol rendőrnő monológját hirtelen tornagyakorlatokkal kísérve adja elő az egyik színész – a groteszk játékmód ebben a kontextusban zavaró és értelmezhetetlen, különösen, mivel a többi jelenet híján van az ilyen színészi illusztrációknak. Mindezek ellenére a kétórás előadást a közel 250 néző szinte pisszenés nélkül hallgatja végig. A színészek pontosak, fegyelmezettek, a szövegmondásuk lenyűgözően tiszta, még a legnehezebb jogi részletek sem vesznek el.
Kilenc jelenete különböző családjogi problémákat jár körül: homoszexuális párok házassága és örökbefogadása, gyerekvállalási lehetőségek, családon belüli erőszak, gyerekrablás, a nők elleni bántalmazások és az igazságszolgáltatás gyakran inkompetens vagy éppen szexista működése. Ahogyan az egyik megszólaló fogalmaz: „a családjog a bíróságok szegény rokona” – egy lenézett, elhanyagolt terület, pedig itt sűrűsödnek össze a legégetőbb társadalmi konfliktusok.
És valóban: amit látunk, az nem kevesebb, mint az európai demokráciák állapotfelmérése. Rousset azt mutatja meg, hogy a legintimebb döntések – válás, gyerekvállalás, örökbefogadás – valójában politikai kérdések is. Egy ponton az Európai Unió Bíróságának tétovaságáról esik szó: sokszor nem mernek precedens értékű döntéseket hozni családon belüli ügyekben, mert azokat nemcsak privát, de tagállami belügyként is kezelik. A kivétel – egy franciaországi bántalmazási ügy – éppen ezért válik fontossá, mert a strasbourgi döntés szembe megy a francia bíróság ítéletével.
Az előadás egyik legerősebb jelenetében portugál aktivisták beszélnek a meleg párok jogairól, különösen az örökbefogadás és a gyerekek jogi elismerése kapcsán. A jelenet során – a rendezőnő kérdésére válaszul – az egyik megszólaló élesen bírálja a magyar miniszterelnököt. „Amit Orbán gondol az én családomról, az számomra nem érdekes. Nulla. Az ő véleménye vécépapír – és annak is kellene lennie minden európai demokrata számára.” A mondat portugálul hangzik el a felvételen, amit egy másik szereplő fordít franciára. A nyelvi sokszínűség itt nemcsak eszköz, hanem a valóság leképezése: ilyen töredékes, ilyen sokszólamú Európa igazságszolgáltatása is.
Ez a jelenet számomra ismerős volt ugyan magyarként – aki gyakran tartózkodom külföldön, és újságíróként rendszeresen szembesülök a kérdéssel, hogy melyik Magyarországot is képviselem –, mégis egyszerre volt megrázó és revelatív. A francia közéletben – híradókban, politikai vitákban – gyakran hallani Orbán Viktor nevét, de hogy a színház is kimondja, hogy a kulturális tér is megszólaltatja ezt a kritikai hangot – az a közhangulat érezhető változását jelzi. Egy éve még elképzelhetetlen lett volna egy ilyen jelenet. Most viszont nemcsak megtörténhet, hanem érezhető, csendes egyetértést vált ki a nézőtéren – és ez azt jelzi, hogy ezek a mondatok már nem csupán politikai állítások, hanem közös európai valóságunk részei.
Infó
Affaires Familiales (Családi ügyek)
Írta és rendezte: Émilie Rousset
67. Avignoni Fesztivál
Rousset előadásának értéke abban van, hogy egy olyan tudáshoz enged hozzáférést, amelyhez laikusként ritkán jutunk. Hiszen nem keresünk fel ügyvédeket prevenciós céllal – a jog általában akkor lép be az életünkbe, amikor már baj van. Felmutatja, hogy a jog nem elvont fogalom, hanem mindannyiunk életének része. És hogy nem ritkán épp a bűnös mentesül, míg az áldozat marad egyedül. Az igazságszolgáltatás vakfoltjai minden európai országban jelen vannak – és ez nem a kivétel, hanem a szabály.
Az Affaires Familiales nem tudást ad át, hanem közös gondolkodásra hív, és ezzel sokkal mélyebbre hatol, mint egy puszta ismeretterjesztő anyag valaha tudna. Felmutatja, hogy ami otthon zajlik, az sosem csak otthoni ügy. A család nem magánügy. A család: közügy.
