Bár felmérésekkel nem tudjuk alátámasztani állításunkat, az a sejtésünk, viszonylag kevés honfitársunk akad, akinek kedvenc eseményei közé tartozik egy pártkongresszus. Nyár közepén különösképpen nem.
A helyzet azonban rendkívüli. Amit tavaly még csak remélni lehetett, ma már bizonyosság: Magyar Péter és a Tisza Párt megjelenésével reális esély látszik arra, hogy a jövő évi parlamenti választáson megdőljön az Orbán-rendszer, amelyről úgy tűnt, négy egymást követő kétharmados győzelemmel végérvényesen bebetonozta magát. Ezért aztán jól illeszkedik a közállapotokhoz, hogy a Tisza meglepő időpontban, egy júliusi szombaton rendezte soron következő kongresszusát, méghozzá rendhagyó helyszínen: Nagykanizsán.
Orbán Viktor miniszterelnök és a Fidesz újabban azt szeretné elhitetni, hogy nincs más párt, amely alkalmas lenne az ország irányítására. Magyar Péter és a Tisza Párt értelemszerűen minél több választót próbál meggyőzni arról, hogy nemcsak vonzó alternatívát nyújt a Fidesszel szemben, hanem képes is a kormányzásra. A nagykanizsai kongresszus ennek demonstrálására szolgált.
A Tisza erőtől duzzadó párt benyomását keltette, Magyar Péter pedig potens pártvezetőnek mutatkozott, aki pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy élni kíván ezzel az erővel. A programhirdetésen kívül azt is egyértelművé tette – nem először –, hogy semmilyen formában nem kíván együttműködni az általa „óellenzékinek” titulált pártokkal és politikusokkal. A kongresszus utáni Facebook-bejegyzésében megerősítette álláspontját, ami egyebek között azt is jelenti, hogy az egyéni választókerületekben tartandó előválasztásokon csak tiszás jelölteket enged starthoz állni.
Magyar Péter értelmezésében mindenki óellenzékinek számít, aki eddig szerepet vállalt valamelyik ellenzéki pártban. A II. kerületben győztes Tordai Bence erre reagált úgy, hogy nem mindenki óellenzéki, aki Magyarnál hamarabb ébredt rá a rendszer aljasságára.
Finoman fogalmazott. A Tisza Párt előretörése önmagában súlyos kritikája a parlamenti ellenzéki pártoknak, de azért kétségkívül furcsa, hogy éppen egy olyan ófideszes határolódik el tőlük, aki a közelmúltig középkáderként egybeolvadt a NER-rel. Persze, lényeges szempont, hogy szavazói nem csupán megbocsátják neki, hanem sokan még a javára is írják az előéletét. Hiszen – érvelnek – a Fideszt csak „belülről jött ember” tudja megbuktatni.
Csavar a történetben, hogy a jelek szerint valóban így van. A többi ellenzéki párt a közelébe se került annak, ahova a Tisza már most eljutott. Csakhogy ebből nem következik, hogy mindegyik ellenzéki formáció kész a teljes önfeladásra. Magyar Péter megsüvegelendő példaként emlegeti azokat, akik nem indítanak jelölteket a tiszásokkal szemben. Ha viszont egy párt nem indít egyéni jelölteket, akkor országos listát se tud állítani, azaz deklaráltan kiszáll a versenyből.
Talán nem lenne haszontalan, ha Magyar Péter azoknak a pártoknak is kínálna politikai perspektívát, amelyek már megtették, vagy hajlandók megtenni ezt az öncsonkító lépést.