Észak Skóciában üldögélünk Inverness városában egy pubban. Az asztal körül hat turista, egy túravezető és jómagam csücsülünk, előttünk étel és egy pint sör. Azért tartózkodom a területen, mert a túravezető Béla, a Csámborgó utazásszervező cég tulajdonosa megkért szépen, hogy ugyan vigyem már fel neki a bérelt kisbuszt északra. Bélával a gimnáziumban voltunk osztálytársak és akkor még nem sejtettem, hogy egyszer ilyen jóban leszünk. Valami évi 270 napot utazik, volt már 110 országban, egyetemen tanított, újságíró, utazási könyvek szerzője, éppen a Feröer szigetekről szóló kis könyvét szorongatom, bele bele lapozgatok.
Feldmár Andrással láttam pár hónapja egy beszélgetést és abban arról beszél, hogy azok az emberek, akik untatják, elkopnak mellőle, mert túl drága az idő, hogy unatkozással töltsük. Tökéletesen értettem ezt a monológot, holott megannyi sérülést okozhat embereknek, borzasztó lehet kikopni mások életéből, mert unalmasnak ítéltettünk.
Ugyanakkor nem lehet mindig tapintatosan élni, mert egyszerűen nem erre van kitalálva az ember és valóban csak megbetegítjük magunkat azzal, ha alkalmatlan helyen verjük le a sátorfánkat.
Nézem Bélát, alig három órát aludt, tegnap előtt érkezett Pakisztánból, 15 órát vezetett a Himaláján keresztül, mert lemondtak egy repülőt, és most itt ül, nem túl frissen, de az egész napot végig vezette, meglátogattuk a Jakobiták utolsó csatájának a színhelyét, meg egy 5000 éves sírokból álló épületegyüttest, egészen elképesztő nap volt és most is csak mesél.
Hogy bírja?
Nézem ezt az embert és megint ezen a Feldmár sztorin gondolkodom, hogy tényleg hogy koptak el mellőlem emberek szülővárosomból, hogyan cserélődött ki a társaságom évek alatt, főleg az egyetemi közegem lett nagyon fontos nekem. Egerben olyan társasági élet volt, hogy mikor a párom terhes lett és Angliába költözött és hívott, menjek ki oda élni, azért mondtam le, mert egyszerűen nem tudtam otthagyni Egert, akkora buli volt. Az a város, ahol ha ma végigmegyek, sírni támad kedvem, napokat el tudok úgy tölteni, hogy bárkivel is találkoznék.
Nézem Bélát, csüngök a szavain, mert folyamatosan ontja a sztorikat és adatokat.
Valahogy szóba kerül az iskolarendszer is Skóciában. Olyan kötetlen beszélgetés ez, mindenki hozzászól. A turisták amúgy random emberek különböző városokból, egyetemi tanár, középiskolai tanár, könyvelő, programozó, vállalkozó... Olyan mint egy Való Világ beköltözős show, érdeklődve hallgatjuk a másikat, akivel soha nem találkoztunk volna normál életünkben.
Szóval az iskoláról kezdünk el beszélgetni, akinek van gyereke elmeséli, mi lett belőlük, az utasok gyerekei már kirepültek, magasan kvalifikált emberek, büszkék a szülők. A csapatban csak ketten éljük ezt a random életet, barátom és én. Béla el is meséli, hogy a fia, miután egy félév után otthagyta az egyetemet, elment fagyit árulni nyugatra, csinál mindent, terve az, hogy majd méhészkedni is fog, de jelenleg nagyon jól érzi magát ebben a majd-lesz-valami életszakaszban. Bólogatok, gyakorlatilag én is, bár már 51 éves vagyok, ebben vagyok, nem mernék mérget venni rá, hogy egy év múlva is azt fogom csinálni, amiben most vagyok és a mostani "állandó, stabil" szituációm is őrület. Csak a héten kivágtam egy hatalmas fát, hatalmas összegért, megjavítottam egy udvarház tetejét North Berwickben egy kedves hölgynek, írtam ide egy cikket, terveztem egy tetoválást, 4 kertet takarítottam és kifestettem egy olasz élelmiszerbolt egy falát egy hatalmas graffitivel.
Az egyik hölgy kicsit ingatja a fejét, valami olyasmit mond, hogy azért a diploma nem árt, meg azért a fagyiárulás nem túl nagy karrier. Kicsit megakad a beszélgetés, nézzük az amúgy teljesen kedves hölgyet, egymásra nézünk Bélával.
Béla mondja neki, hogy a fia napi 12 órákat dolgozik, nagyon szépen keres és boldog, ugyan hol van ebben a hiba? Ugyanolyan fontos munka, mint bármi más és valahogy nyugaton nincs is ez a fétis ami az egyetemeket körbelengi. Norvégiával példálózik, kedvenc országainak egyike, ahol a fizikai munkának akkora respektje van, hogy csak na, mert tele van a spájz informatikusokkal, meg milliomosokkal, de a tetőt csak a munkások szerelik fel, és ez egy tény!
Kicsit megakad megint a beszélgetés, nagytotálra váltok és valahogy világosan látom, hogy mennyire egyszerű a képlet. Aki otthon élnek, nyilván jó anyagi körülmények között, máshogy látják, mert más az élettapasztalatuk. Ez nem jó, vagy rossz, ez ilyen.
Mesélek én is a skót tapasztalatról. Hogy igazából én annyira megsérültem a magyar iskolától, hogy idáig vonszoltam a gyerekeimet, nehogy velük is ez megeshessen, holott nem is biztos, hogy ők is kallódtak volna, bár Down szindrómás kisfiam biztos nem lenne olyan szinten, mint itt, a speciális körülményeivel. Mesélek arról, hogy itt nincs bukás, stressz és nem tragédia, ha valaki 16 évesen szül, úgy is mehet majd egyetemre később, ha úgy dönt. Mesélek arról, hogy 2 diplomával segédmunkás lettem eleinte és olyan megbecsülés vesz körül, hogy tanárként nem mindig éreztem ezt. Most már bonyolultabb melóim vannak, de eszembe nem jutna visszamenni a suliba, azért küzdeni öt évet megint egyetemen itt, hogy aztán értelmiségi legyek, mert végül is nem érzem magam vesztesnek jelenlegi státuszomban, illetve nincs rá energiám, ha őszinte akarok lenni.
Kérdezi a hölgy, hogy akkor mi lesz a gyerekeimmel, mi a terv? Mondom neki, hogy nincs tervem, teljesen hidegen hagy, hogy mi lesz belőlük.
Megint nagy csend.
Gyorsan korrigálok, és finomítom, hogy úgy értettem, azt szeretném ha boldog és kiegyensúlyozott emberek legyenek, de hogy mit fognak csinálni az ő dolguk lesz, nem akarok erőszakoskodni. Lida lányom, aki 15 éves, mondta már, lenne fodrász, műkörmös, kutyasétáltató vagy lovas terapeuta gyerekekkel.
- Műkörmös? - lepődik meg a hölgy.
- Ja.
