Előkép

A 90-es évek végén az a mondás járta, hogy Gárdony örökké baloldali lesz. Majd jött egy fiatal, ambiciózus, időközben a Fideszhez egyre közelebb húzódó polgármester, és úgy tűnt, hogy a 2010-ben az országot is elfoglaló jobboldal örök időkre berendezkedett a Velencei-tó partján. Mostanra viszont az Orbán-párt gyakorlatilag felszámolta magát Gárdonyban, nem függetlenül az országos történésektől, de nem is kizárólag azok folyományaként.

A nehéz időket élő Velencei tó fővárosa sok szempontból kilóg a sorból – a tehetős, a NER alatt megmásfélszereződött lakosságú, Felcsút-közeli kisvárost nehéz lenne beleerőltetni bármely magyarországi sablonba -, mégis megelőlegezi az országos trendeket. Már a 2024-es helyhatósági választással is: többnyire az ott élők is úgy gondolták, hogy Gárdonyban a Fidesz leválthatatlan, aztán simán nyert az ellenzéki polgármesterjelölt – beágyazott, a helyi közéletben évtizedek óta ismert, a stratégiáját egykori bázisával, az MSZP maradékával és a DK-val szemben is érvényesíteni tudó vállalkozó -, a vasárnapi időközi voksokkal pedig a testületi többsége is meglett az akkori győzelemhez.

A gárdonyi eset sok szempontból tanulságos. A városban – amelynek környezeti problémáival a kormány(párt) látványosan nem tudott mit kezdeni – mára kínossá vált fideszesnek lenni. Részben ezért mondtak le a menet közben távozó képviselők (ami a minapi választáshoz vezetett), és ezért fordulhatott elő, hogy a Fidesz helyi emberei mind függetlenként, érzékelhető Fidesz-támogatás nélkül indultak – és mind vesztettek. És van itt még egy tapasztalat, amelyet minden politikai szereplő elraktározhat magában: utólag több szavazatszámlálótól is hallottuk (pedig nem is kérdeztünk rá; akadt, aki külön felhívott emiatt), hogy milyen sokan keresték a „tiszás jelöltet” a szavazólapon.

A kormányoldal helyében, ha mindezeket látnánk háromnegyed évvel az országgyűlési választás előtt, alig 30 kilométernyire az ország politikai szívcsakrájától, alighanem elgondolkodnánk rajta, hogy biztosan jófelé evezünk-e.