Két nappal voltunk a nyári szünet előtt. A vakáció izgalmasnak ígérkezett, mert gimnáziumunk németes osztályaiból összeválogatott diákok az NDK-ban utaztak építőtáborban. Mára nem magától értetődő fogalom sem az NDK (Német Demokratikus Köztársaság), sem az építőtábor. Reméltük, idegen nyelvi tudásunkat német nyelvi környezetben gyakorolhatjuk, mert egy olyan Európában éltünk, amelyben az országok határai egymásra záródtak.
Az utolsó előtti tanítási napon első óránk testnevelés volt, és megbeszéltünk, hogy hétre bemegyünk a suliba, így két óránk lesz focizni a kézilabdapályán. Senki nem hiányzott az öltözőből. Tisztán emlékszem, hogy anyagilag olyan lerongyolt állapotban működött a gimnáziumunk, hogy a szertárban kizárólag gumilabdák voltak. Mégis, aki szeret focizni, ilyen apróságokon nem akadt fenn.
A gumilabdának történetalakító szerepe lett. Aki egyszer rúgott már egy egészségest egy ilyenbe, tudhatja, hogy ellentétben a bőrlabdával, nem egyenesen, hanem csak ahhoz közelítően halad azon a pályán, amit lábunk kijelölt a pöttyösnek.
Így történt, hogy egy kiugratásnál úgy startoltam a labdára, ahogyan egy bőrlabda esetében kellene, de a furcsa mozgási pályát leíró gumilabda a lábam alá került, elestem, és eltört a jobb csuklóm. Világos volt, hogy ebből nem lesz építőtábor, ahol földiepret kellett volna szednem. A kényszerhelyzetben anyám elintézte, hogy elmenjek a szegedi egyetem szervezte felvételi előkészítő táborba, amit sok mindennek lehetne nevezni, de vakációs programnak kevésbé. Ekkor sejtettem meg először, hogy Isten görbe vonalakkal rajzol egyenest.
A leendő bölcsészhallgatók között az első napi tesztírások után nyilvánvalóvá vált, hogy tudásom messze elmaradt társaimétól, akik sokkal jobb gimnáziumokból, sokkal felkészültebben érkeztek az egyetemi táborba, mint én.
Addig azt hittem, hogy jó gimnáziumba járok, de illúzióm pillanatok alatt szertefoszlott. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amit ott és akkor átéltem. A megsemmisüléshez közeli állapot volt, amelyben talán túlzóan úgy fogalmaztam: nem tudok semmit.
Hiába szerettem olvasni, tudtam sok mindent a költészetről, annak a fajta lexikális tudásnak, ami az akkori egyetemi felvételik sajátja volt, nem voltam a birtokában. A kétségbe esés mellett igyekeztem józanul felmérni: egy éve alatt lehetséges-e pótolnom mindazt, amit az elmúlt három év tanulmányaiból kimaradt. A feladattal tisztában voltam, tervek kavarogtak a fejembe, két hét múlva így érkeztem vissza szülővárosomba. Időközben megjöttek diáktársaim is a német építőtáborból. Idejük döntőrészét az eperföldeken töltötték, németül senkivel nem tudtak beszélni, így nyelvi, de nem csak nyelvi szempontból, kudarc volt az NDK-ban töltött idő.
Egészen vagy részben másként alakult volna az életem, ha az utolsó előtti tanítási napon bőrlabdával focizunk, ha nem töröm el a csuklómat, ha nem jutok el a felvételi táborba. Mennyi látszólag véletlen szegélyezte akkor is életemet, amelyek aztán jó irányba vezettek.