Patak Márta: Visszatérés a labirintusba

Tőlünk öt nap után távoznak a szívműtöttek – nem pontosan ezekkel a szavakkal, de valahogy így mondta a főorvos, akihez még tavaly szeptemberben úgy irányított az Irgalmasok kardiológusa, hogy sorban állnak nála a páciensek; nagy dolog, hogy ilyen hamar kaptunk időpontot hozzá, bár tulajdonképpen mindegy, kihez mennénk, mindegyik szívsebész kitűnő szakember a Honvédban. Semmi kétségem, látatlanban is megkockáztathatom, hogy aki szív- és érsebészetre (no pláne szervátültetésre) adja a fejét, és még itthon dolgozik, arra, azt hiszem, ráillik a mondás, hogy rara avis in terris, és itt most a „ritka” nyilván a „különleges” szinonimájaként és nem a „gyakori” ellentéteként értendő.

A mi „ritka madár” főorvosunkra gondolva önkéntelenül elmosolyodok. Nem tudom, a munkájával együtt járó hatalmas fizikai és lelki terhelés kompenzálása-e vagy inkább alkati kérdés nála, mindenesetre ahányszor megjelenik előttem az alakja, mindig ugyanaz a nyugalomérzet árad szét bennem, mint amikor első alkalommal ültünk ott az ambuláns rendelő várójában, és az a fehérvári fiatalember a már műtöttek felszabadultságával a maga történetét mesélte. Mint amikor valaki már biztos a győzelmében. Nem is így, hanem inkább amikor már túl van a megmérettetésen, és elég idő eltelt hozzá, hogy ne a hirtelen megkönnyebbülés izgalmában, hanem a győzelem letisztult nyugalmával, székében hátradőlve mesélheti a vizsgára várakozónak a részleteket, hogy milyen a prof, miket kérdez, mire kell ügyelni vizsga közben. Hát pont így mesélte az a fiatalember is, hogy mennyire profi a doktor, négy áthidalást csinált neki, és hogy ő már milyen jól érzi magát, két hónap után mindent ugyanúgy csinál, mint előtte. Aztán amikor mosolyával az arcán maga a főorvos úr is megjelent, a puszta látványa elég volt, az összes érzékem azt jelezte, hogy itt baj nem lehet.

Nem is tudom, hány hónap telt el azóta, már az évből is elég sok, és ez még tavaly ősszel történt. Az idő meg, tudjuk, nemcsak minden sebet begyógyít, hanem visszamenőlegesen is enyhíti a múltbéli fájdalmat. Visszatekintve, semmi sem tűnik olyan súlyosnak, mint a bizonytalan várakozás, mert az adott pillanatban átélve meg nincs időnk sopánkodni, olyankor együtt rohanunk vagy sodródunk a felgyorsult eseményekkel. Így volt ez nálunk is a műtét előtt. Többes számban beszélek, mivel tavaly óta én vagyok férjem menedzsere, nélkülem szó szerint mozdulni sem tudna, nem ismerné ki magát az egészségügy útvesztőjében. Mióta súlyos szívritmuszavara következtében tavaly augusztusban megállt a szíve és újraélesztették, még mindig kevés idő telt el hozzá, hogy eligazodjon visszanyert életében.

Nem sürgős, sürgető, ez állt az ambuláns lapon, melyen decemberre helyezték kilátásba a koszorúérműtétet. Különösebben nem izgultam, mivel az újraélesztés utáni egyhetes intenzív ellátás, majd rehabilitáció után a férjem kapott egy ICD-készüléket (implantálható cardioverter defibrillátor – a szerk.), amely kicsit több, mint a pacemaker, hiszen szükség esetén defibrillátorként is működik, és egy nővértől most már azt is tudom, hogy ezt nem dobálják csak úgy az ember után. Nem izgultam, biztos voltam benne, hogy a karácsonyt kórházban fogja tölteni a férjem. Mégsem így történt. Ember tervez, Isten végez, nyilván a kórház is az adott körülmények függvényében tud előre gondolkodni, mert ha a kitűzött időpont előtt néhány nappal adódik egy súlyosabb állapotú beteg, akit haladéktalanul meg kell műteni, akkor cselekedni kell. Így történt, és mivel én a műtét előtt az utasításnak megfelelően már megkezdtem a véralvadásgátló injekciózást a gyógyszerezés helyett, nem fogadtam könnyedén a hírt, hogy januárra halasztják a beavatkozást. Annyi mindenen keresztülmentünk már, valahogyan ezen is túl kellett lendülnünk, gondoltam, tekintsük a jó oldalát, itthon karácsonyozhatunk, haladékot kaptunk januárig. Persze, akkor nem ment ilyen egyszerűen, minden össze volt készíttetve már, táskában, lélekben egyaránt, és indulásra készen várakoztunk, de ennyi idő után már erre is csak legyinteni tudok.

Januártól aztán felgyorsultak az események. Szeretem ismerni a részleteket, ezért már a műtét előtt tájékozódtam, hogy hogyan is zajlik ez az egész. Hajnalban végignéztem a YouTube-on föllelhető összes koszorúér-bypass műtétet – Indiától Görögországon át az Egyesült Államokig –, közben úgy tekergettem a nyakamat, mintha a kamerát követve közelebb tudnék férkőzni a műtéti területhez, mert így képernyőn keresztül csak azt láttam, hogy az operatőr egy rutinos mozdulattal megfordítja a páciens szívét. Szerettem volna megtudni, hogyan kerülnek új helyükre, hogyan hidalják át az elzáródott érszakaszokat a lábszárból kinyert erek, melyek úgy feküdtek ott a páciens testét borító zöld leplen a műtéti terület mellett kiterítve, mint a mozdulatlan giliszták, ám ahhoz közelebb kellett volna kerülnöm, mint amennyire a kamera engedte, így meg csak azt láttam, hogy az orvos egymás után szedegeti őket a csipesszel, és boszorkányos gyorsasággal tünteti el őket műtéti alanya szívében. Nem véletlen az érdeklődésem, bár ennek több mint negyven éve, de tanultam egészségügyi anatómiát, hála biológiatanárunknak, aki úgy gondolta, a tagozat erre is kötelez bennünket, nemcsak arra, hogy a növénytant inkább a főiskolás tankönyvből vegyük, az összes többit meg a föllelhető legújabb kiadványokból, mert a mi tankönyveink nem voltak jók semmire.

A műtét napján persze bementem a kórházba, úgy számoltam, ha négyórás, akkor dél körül vége lehet. Tudtam, hogy úgysem engednek majd be a férjemhez, de valahogy mégis ott szerettem volna lenni a helyszínen, hogy első kézből értesülhessek a fejleményekről. Egy darabig a folyosón ülve figyeltem az előttem elhaladó, pasztellszínű köpenyt viselőket, hátha a főorvost is megpillantom, próbáltam ránézésre megállapítani, hogy ki jön épp a műtőből, aztán egyszer csak megelégeltem a várakozást, felálltam, elindultam, hogy most már biztos tudnak valamit mondani a betegfelvételen. Én asszisztáltam, a főorvos úr mind a négy áthidalást megcsinálta, mosolygott rám kedvesen a pult mögül az orvos, akinél bizonytalan hangon a férjem után érdeklődtem. Cseppet sem izgultam jobban, mint amennyire okvetlenül szükséges ahhoz, hogy ne tűnjön érzéketlennek az ember, mégis nagy kő esett le a szívemről.

A műtétet követő négy napból kettő komoly műszeres rásegítéssel telik, aztán ha minden rendben van, félig-meddig már szabadon jár-kel a páciens. Mindez kettéfűrészelt, majd összekapcsolt szegycsonttal, egy nyitott mellkassal végzett szívműtét után. Elképesztő. És az ötödik naptól kezdve jöhet a rehabilitáció. Nem minden esetben szerencsés ez így, sokszor túl korai még az elbocsátás, tudják is, mondják is Füreden, de mit lehet tenni, ez is egy rendszerhiba, kevés a kórházi férőhely, úgyhogy amint lehetséges, minél előbb szabadulni kell a betegektől. Szállításkor mentő vagy saját fuvar – ez a kérdés. Miután volt már tapasztalatom a betegszállító mentővel, a saját megoldást választottam, pedig ha most belegondolok, nagy merészség volt, óriási felelősség egy négynapos, nyitott mellkassal műtött beteget személygépkocsival szállítani százötven kilométeren keresztül. Akkor éjszaka nem is tudtam aludni. Viszont azt is tudhattam, hogy egy betegszállító mentőben sem utazik kényelmesebben ülve a férjem, mint egy személyautóban. Persze, hol vagyunk mi attól, hogy az állami egészségügyi szolgáltatásba az is beleférjen, hogy állapotának megfelelően, a lehető legkényelmesebb körülmények között lehessen szállítani egy frissen műtött beteget!

Az egészben az volt a legrosszabb, hogy döntenem kellett a másik helyett, a másik érdekében, és közben folyton mérlegeltem, hiszen nem tudhattam, hogy jól döntöttem-e. Nem tudtam, mi a jobb, és senki nem könnyíthette meg a helyzetemet a tanácsával, így én döntöttem el, hogy nem a mentőt választom erre a hosszú útra. Mennyi, mennyi vívódás, mennyi szaladgálás, szervezkedés, és a végén mindig maradt bizonytalanság. Aztán csak lejutottunk, és egyszer az a háromhetes rehabilitáció is véget ért, de az már egy másik történet a labirintus oldalágában, miként az otthoni lábadozás is, gyógytornával, majd a nélkül, saját szakállra.

Az előírás szerint két hónap után kontrollvizsgálat az ambulancián. Magamtól nem jutott eszembe, más meg nem mondta, hogy a kontrollra jó lett volna rögtön a műtét után időpontot kérni, akkor talán lett volna esély tartani a két hónapot, mert mire eszméltem, már nem kettő, hanem csak négy hónappal a műtét utánra sikerült szereznem.

A szívsebészet is egy olyan hely, ahol nem nagyon lehet előre tervezni. Hogyan is tudnának. Egy ilyen koszorúér-áthidalás minimum négyórás műtét, egy nap legfeljebb kettőt lehet megcsinálni. És annak az orvosnak még az ambuláns betegeket is el kell látnia, egy héten legalább egyszer. Nem is értem, hogyan lehet ezt a feszített tempót bírni. Mindenesetre nincs külön műtéti meg ambuláns nap, így fordulhat elő, hogy már ott vagyunk a házban, amikor hívnak, hogy sajnos elhúzódott a műtét, nem lesz ambuláns rendelés, majd holnap kapunk új időpontot. Így aztán újabb másfél hónap, a végén két hónap helyett négy is eltelik a műtét után, mire sor kerülhet a felülvizsgálatra. Én rontottam el az elején, hiába a sok tapasztalat, ahhoz még mindig nem vagyok elég rutinos, hogy az egészségügy szervezeti útvesztőiben is eligazodjak.

Aztán egyszer az új időpont is elérkezik, megint ott ülünk az ambulancián. Nem veszem észre a változást, nálam jobb megfigyelő vagy gyakoribb látogató betegtárs hívja föl a figyelmemet a megjegyzésével arra, hogy kifestették a várót. És vécépapír is van a mosdóban. Ez a hívószó, nem telik el sok idő a várakozásból, én szóra bírom magam körül a pácienseket. Nem nehéz, hiszen itt mindenkinek van mit mesélnie. Elképesztő történetek, elképesztő emberi sorsok, elképesztő sebészeti megoldások. Kinek műaor­tát ültettek be a veleszületett rendel­lenesség következtében fellépett érszűkület folyományaképpen, kinek billentyűt kell majd cserélni, kinek az ICD-készülék mellett jelentkező szívmegállásra kell megoldást találni. Elképesztő, hogy mik vannak.

A fiatal lány elővesz a táskájából egy kicsi eszközt, alig nagyobb, mint egy kapunyitó, azt mondja, annak segítségével videón is nézheti a készülék működését. Az egyik asszony műtét előtt áll, nyugtatom; én is ugyanolyan benn­fentes magabiztossággal, felszabadult nyugalommal mesélem neki a részleteket, mint annak idején nekünk az a fehérvári fiatalember, akinek szintén mind a négy áthidalást megcsinálta a főorvos. És milyen távoli már az az emlék! Mennyivel másabb érzés ezzel a paksamétával ülni itt a váróban, a biztos tudattal, hogy ez már csak kontroll, és nem kell többet jönnünk, nem úgy, mint amikor még csak a beutalóval jöttünk, és azon izgultam, hogy mikorra fogják majd kitűzni a műtét időpontját. Dehogy izgultam! Egy percig sem. Ez most csupán egy szófordulat.

Úgy búcsúztam el a főorvos úrtól, hogy mi már itt nem találkozunk. Nem is tudom, ez a látogatás kezdete vagy lezárása volt-e mindannak, amit tavaly augusztus óta eddig átéltünk vagy ami még ezután vár ránk a kórházak, rendelők labirintusában, mert bár a műtét megtörtént és sikeres volt, megvan mind a négy áthidalás, attól még a rendszeres kardiológiai ellenőrzésre ezután is szükség lesz. A többiről nem is beszélve, hiszen ahogy idősödünk, szaporodnak a problémák. Egy viszont biztos, bármilyen roskatag is ez a rendszer, amíg ilyen emberek dolgoznak benne, mint a főorvos, a kardiológusok és a nővérek, akiket menet közben megismertem, addig nincs mitől tartanunk. Ettől azonban még nem lesz kisebb a kormány felelőssége, hiszen nem árt nyomatékosan felhívni a figyelmet arra, hogy nem a szakemberek feladata, hogy a vállukon vigyék ezt a roskatag rendszert, hanem az államnak kellene szilárd alapokon nyugvó felépítményt biztosítani a munkájukhoz.