Ha ebben az országban politikai diskurzusba kerül az ember, nagy eséllyel találkozik a következő fordulattal: „Jó lenne, de…”. Ez a három szó zsigeri reakcióként tör elő az átlag magyarból, amint valaki felvázolja, milyen országban szeretne élni. Például egy olyanban, ahol a politikusok nem uszítják egymás ellen az embereket.
Érkezik is a válasz: „Jó lenne, de túl nagy a politikai haszna az uszításnak, a politikusok úgysem hagynak fel vele. És egyébként is, milyen klisés ez a vágy, hiszen ki ne akarná ezt?” Jogos. De ha valóban ezt akarjuk, miért hagyjuk, hogy ne így legyen?
Annyira megszoktuk a pózt, hogy polarizált nemzet vagyunk, hogy észre sem vesszük: sok kérdésben egyáltalán nem vagyunk azok. A legtöbben csak békében szeretnénk élni. Múltbeli sérelmeink miatt viszont nem fogunk össze és nem érvényesítjük érdekeinket egy szűk politikai elittel szemben. Maguktól azonban nem fognak hitelesen képviselni minket. Főleg, ha eltűrjük, hogy egymásnak uszítsanak bennünket.
Nincs kormánypárti és ellenzéki civil. Nem mi vagyunk a politikusokért, hanem fordítva. Túl sokáig hagytuk, hogy felboruljon ez a rend. Persze, teljes egyetértés sohasem lesz közöttünk, de mára olyan távol sodródtunk az éppen csak eltűrhető szinttől is, hogy az elegendő ok a civil összefogásra a politikai elittel szemben. Ne hagyjuk, hogy mocskolódás fémjelezzen egy újabb választást!
Jó lenne, ha emberi módon tudnánk vitatkozni egymással. Jó lenne, ha gátat tudnánk szabni a korrupciónak. Jó lenne, ha a politikusok nem ígérnének megvalósíthatatlan dolgokat. Jó lenne, ha nem a legkisebb rosszra kellene szavaznunk, hanem arra a pártra, aki a legjobban képviseli a mi értékeinket. Jó lenne, ha a pártok nem választást akarnának nyerni, hanem hitelesen, őszintén képviselnének egy értékrendet, amiben hisznek.
Ha ezekben egyet tudunk érteni, akkor hagyjuk el azt a bizonyos „de”-t, és törekedjünk arra, ami jó lenne. Mert csakis így lehetséges, hogy egy nap simán csak jó legyen.
