Tényleg csak sírva röhögni lehet az olyan blődségeken, mint ami Gulyás Gergelytől hangzott el a minap egy Magyar Péterrel folytatott szócsatában. A Tisza Párt elnökének egy kommentjére, miszerint Orbán a saját fizetését 30 százalékkal emeli, miközben megszorító csomagot vezet be, és a többi állami alkalmazott bérét csökkenti, a Miniszterelnökséget vezető miniszter egyebek között azzal vágott vissza, hogy „a miniszterelnök bérét pedig nem a miniszterelnök határozza meg, hanem egy törvény”. Mire Magyar sírós-röhögős szmájli kíséretében azt írta: „Törvény határozza meg a miniszterelnök fizetését, ja... és ki hozta azt a törvényt? Mari néni vagy ti?” (Valójában, pár éve egy módosítással a miniszterelnök illetményét a házelnök fizetéséhez kötötték, de ugyanabban a salátatörvényben arról is döntöttek, hogy a miniszterek, államtitkárok, kormánybiztosok, stb. illetményét maga Orbán Viktor miniszterelnök – nem pedig törvény – határozza meg.)
A 2010-es évek elején még feltűnést keltett, amikor Tarlós Istvánnal az Andrássy úton buszozva Orbán azt találta mondani az egykori Balettintézet akkor portugál tulajdonban lévő épületéről, amelyet a főpolgármester szívesen látott volna a főváros kezében, hogy „kezdeményezzétek, hogy legyen egy ilyen törvény, én csinálok egy olyat". A személyre vagy intézményekre szabott törvények, a „lexek" országában ma már senki nem lepődik meg ilyesmin; a kétharmados törvénygyár olajozottan működik, de a különböző veszélyhelyzetekre hivatkozó rendeleti kormányzás a Fidesz-KDNP képviselőinek a szavazatát is gyakran teljesen fölöslegessé teszi. Ha a miniszterelnök aktuális érdeke úgy kívánja, törvényben korlátozzák a tulajdonhoz vagy a gyülekezéshez való jogot, ne adj’ isten felfüggeszthetővé teszik a magyar állampolgárságot. Amikor el akarják üldözni a CEU-t, olyan törvényt alkotnak, amelynek az egyetem nem tud megfelelni; ekkor is jogszabályra mutogattak, leplezendő a politikai szándékot. Máskor meg épp fordítva: Svédország NATO-csatlakozásának ratifikációját arra hivatkozva halogatták, hogy a kormánypárti képviselőknek fenntartásaik vannak – mintha a Fidesz-KDNP politikusainak lenne bármilyen minimális szuverenitásuk és nem Orbán akaratát követnék.
A végrehajtói és a törvényhozói hatalom ilyen mértékű és ilyen hosszú időtartalmú egybeesése demokráciákban ritkaság, de nem ismeretlen jelenség. A XVIII. században alkotó politikai gondolkodó, Montesquieu, akihez a hatalmi ágak szétválasztásának elvét szokás kötni, A törvények szelleméről című művében (1748) a következőket írta: „Ha a törvényhozó hatalom a végrehajtó hatalommal ugyanabban a személyben vagy ugyanabban a hatósági testületben egyesül, nincsen szabadság, mivel attól lehet tartani, hogy az ilyen uralkodó vagy az ilyen testület zsarnoki törvényeket fog hozni, s azokat zsarnoki módon fogja végrehajtani.” Ennél csak az a helyzet rosszabb Montesquieu szerint, ha a harmadik, a bírói hatalmi ág is ugyanabban az egy kézben egyesül. Itt ugyan még nem tartunk, de az igény megvolna rá.