– Na, ülj le, Clemens fiam, és szárogasd meg a lábadat.
Kelement felette meghatotta a fejedelmi kegy. A pestistől való féltükben költözködtek ki ide a mezőre, Rodostótól félnapi járásnyira, a bujdosásban is bujdosásba. Mikes a pestist még nem próbálta, de a sátrán naponta végigzúduló jéghideg áradással és az annak nyomán jelentkező, hurutos náthával már torkig lakott. A fejedelem viszont, aki az időjárást illetően alávetette magát Isten rendelésének, zokszó nélkül tűrte a mostoha környülállásokat. Ott élt az övéi között, éppen, mint ők, talán ha jól körülárkolt sátra volt kissé tágasabb: tizenkét árbócra húzták fel a vásznakat, termeiben faszén izzott a vasserpenyőkben, pislákoló fényüket elnyelte az ezüstkandeláberekben sorjázó viaszgyertyák tündöklése, mik ugyan a fejedelem bánatára gyakorta rácsöpögtek a vastag török szőnyegekre, de e szerény uralkodó erre sem panaszolkodott soha. Ebben is, mint annyi másban, XII. Károly példáját követte, épp csak arra ügyelt, hogy fejedelmi tekintélye ne szenvedjen csorbát. Ha nem is hált szalmazsákon, mint a többiek, de olykor-olykor szívesen beinvitálta egy-egy hívét, mégse ázzék és dideregjen széllelbélelt ponyvái alatt.
– Pokoli ez a vízözön – melegedett bele a beszédbe Kelemen.
– Üss a szádra! Emlékezem, amikor Georges-ot elvittük sátorozni, hét ágra sütött a nap, te pedig a hőség miatt siránkoztál. Hol van itt a következetesség?
– Ott, hogy nem állom a sátorozást.
– Meg az időjárást. De ne zavarj, levelet kaptam Lengyelországból.
– Grácia szegény fejemnek. Hagyom felségedet olvasni.
– Hagyd el, már elolvastam.
– És jó hírek, ha kérdenem szabad?
– Éppenséggel… Sieniawska írja, hogy megözvegyült.
– Csaknem három éve.
– Tudom, hogy három éve! – mordult rá a fejedelem. – Úgy érzem, nem bánná, ha vélem léphetne újabb frigyre.
– Ó, ezt írta?
– Írni éppen nem írta, csupán ismerem a hozzám való hajlandóságát. Most, hogy valahára válaszolt a múltkori levelemre, mi egyébért hozná éppen az özvegységét szóba?
– Ez nagyszerű hír! Ha felséged igent mond, áthurcolkodhatunk Lengyelországba.
– Meglehet, úgy lesz, ha nem is így.
– Ezt most nemigen értem.
– Eszemben sincs elvenni.
– Miért?
– Erkölcsi okokból. Hiszen tudod, hogy azt híresztelték róla: még imádott nőm életében a szeretőm volt. Még Georges is felemlegette!
– Sajnos ilyen a rágalom. Úgy indul, mint egy gyönge szellő, azután vihar és ágyúdörgés kerekedik belőle.
– Még ha rágalom volna! De fájdalom, színigaz.
– Hát akkor itt a fényes alkalom…
– Mire? Hogy meggyalázzam a feleségem emlékét? Azon gyermekeim anyjáét, akikről tudok? És feleségül vegyek egy házasságtörő asszonyt?
– Elmehetnénk innen végtére, katolikus országba!
– Akkor is elmehetünk, ha Jablonowskát veszem nőül.
– De miért őt? – szaladt fel Kelemen szemöldöke a homlokára, hogy azután hosszú időkig le se is költözködjék onnét.
– Mert nem olyan féltékeny, és hozzá nem is olyan anyagias. Legalábbis rövid, de közeli ismeretségünk erre enged következtetnem.
– Akkor felséged mégis nőül venné a volt kedvesét?
– Ne okoskodj folyton! Egyébként, ha tudni akarod, Sieniawska megint ezzel a záloggal gyötör. Nem bírja megemészteni, hogy csupán névleg övé az a jaroszlói birtok. Azt képzeli, hogy mert zálogként fizetett érte egy nevetséges összeget, máris igényt tarthat rá. Amiként rám is!
– Pedig milyen egyszerű lenne! Egybekelnének, és volt zálog, nincs zálog.
– Csakhogy nekem lelkiismeretem is van, és elsősorban annak tartozom számadással!
– És akkor hogyan kerülünk Lengyelországba?
– Mit se félj! Meglehet, Jablonowska nem annyira gazdag, mint Sieniawska, de annyi pénze biztosan van, hogy kiváltsa a birtokomat. Ha meg nincs, legfeljebb jelzálogot vesz fel a sajátjára.
– Merész terv.
– Jól kifundáltam, igaz-e? Ha pedig még Ágostot is sikerül rávennem, hogy holmi csekély hozománnyal megtámogassa a frigyünket, már törhetjük is azon a fejünket, miképpen szökünk meg Törökországból!
– Igen, arra nemigen számíthatunk, hogy a szultán útlevelet ad.
– Jobb meg sem kérdezni. Túl értékes vagyok a számára. Pontosan tudja, hogy az európai politika itt készül, Rodostóban.
– És azt rosszul tudom, hogy Jablonowska Szaniszlónak a rokona? Mármint azé a Szaniszlóé…
– Igen, aki egy ideig Ágost trónján ült. Jól tudod. Ó, az a XII. Károly! Az volt csak egy svédus király! Egyet pattintott az ujjával, Ágost huss, Szaniszló csüccs…
– Igen ám, de ő lassacskán tíz esztendeje…
– Meghalt, tudom! Miért kell ezt mindig az orrom alá dörgölnötök? Azt hiszitek, nem tudom?
– Grácia! Csak azt akarom mondani, hogy azóta bizony Szaniszló huss, Ágost pedig visszacsüccs.
– Nem látod át, hogy éppen ebben rejlik a tervem nagyszerűsége? Mert ha Ágostnak megüzenem, hogy elveszem Jablonowskát, Szaniszló rokonát, akkor világosan kiolvassa belőle, hogy mindez a belé vetett szilárd bizalmam jele. Ennél szebb tanújelét mint adhatnám jóindulatomnak? Hozzá fordulok, kérek tőle egy sztarosztaságot, vagy mondjuk rögtön kettőt a jövendőbelim számára, ő pedig meghatódik, ad nekem három sztarosztaságot, vagy amennyit nem szégyell, és megírja az osztrák császárnak, hogy nincs miért tartania Erdély örökös fejedelmétől.
– Jól értem, hogy felséged ahelyett, hogy elvenné azt a nagy hatalmú nőt, akinek a lányát Ágost tartotta keresztvíz alá – és persze felséged…
– És Péter cár, őróla se feledkezzünk el! A mindenségit, micsoda ünnepség volt az ott Jaroszlóban, ’11 tavaszán! Három keresztapa, három koronás fő! Emlékezem, a cár azzal hetvenkedett, hogy sikerült bejutnia Sieniawska ágyába! Ha tudta volna, kinek meséli!
– Ez az a lány, ugye, akit felséged most György úrfinak szán?
– Éppen az, igen.
– És az ő frigyükre nem lesz kártékony hatással, ha felséged kikosarazza Sieniawskát?
– Ugyan miért? A leány megözvegyült, keresve sem találnának kívánatosabb férjet neki, mint Georges-ot.
– Ezt sehogy sem értem! Ha felséged Sieniawskának nyújtaná a kezét, mindent megkapna, én meg a jaroszlói ablakomból egészen Zágonig néznék. Ködös időben meg ott lenne Kőszeghy Zsuzsi…
– Mit Kőszeghy Zsuzsi? Mindenki tudja, hogy Spax Erzsi után ácsingózol. Magunkkal visszük, ne félj!
– Azért az „ácsingózás” erősen túloz. Elismerem, a maga módján kellemes társaság, ám kellemének sokat használ a sok száz mérföld, mi Zsuzsitól elválaszt. Úgyhogy ha csakugyan Jaroszlóba megyünk…
– Miféle „ha”? Megígértem, hogy így lesz, nem igaz? Ha nem is úgy, ahogyan te elképzeled!
– És ehhez egyéb sem kell, mint hogy Ágost siessen kiházasítani halálos ellensége rokonát, magára haragítva ezzel azt az asszonyt, aki a trónja egyik támasza.
– Azt se feledjük el, hogy annak idején az én nevem is felmerült a lengyel trón várományosaiéi között.
– Főleg! Netán éppen az a Sieniawska pártolta felségedet, akit most vérig fog sérteni, cserébe pedig ő ölbe tett kézzel végignézi, amint felségedet a vetélytársnője vezeti oltár elé?
– Az ám, ne feledjük el meghívni az esküvőre! Látod, Clemens, milyen kacskaringós utakon lehet a politikában célhoz érni? Ha volt értelme ennek a lassacskán végéhez közeledő száműzetésnek, akkor az az, hogy mesterin kitanultam a politizálás fortélyait.
– Azt hiszem, nagyon kiszáradt a lábam. Ha felségednek nincs rám szüksége, akkor megyek, beáztatom.
– Nékem? Csak feltartasz a tervezgetésben.
Folytatjuk
