Favelában nőtt fel, és akárcsak a többi szegény brazil srácnak, a foci volt az egyetlen reménye kitörni a nyomorból. Tinédzserként szerződtették is, de a menők között belátta, kevés lesz ő az élvonalba. Mégsem akart lemondani a megcsillanó aranyéletről: pénzről, bulikról, hölgyrajongókról. Eltökélte, csak azért is hivatásos futballista lesz – viszont futballozni nem fog. Álmát valóra is váltotta a labdarúgás legendás lódítója, Carlos Henrique Raposo (1963).
Páratlan profi pályafutásának mérlege: 13 szezon, 10 klub, 0 (nulla) tétmérkőzés. Kaisernek becézték, mert hasonlított Beckenbauerra. Mármint a frizurája, nem a gömbérzéke. De első munkahelyén az alapozás vége felé támadt egy ötlete. Sprint közben a combjához kapott, és fájdalmasan lehuppant. Nyert pár hónapot. Alighogy újra edzésbe állt, szólt, hogy hirtelen meghalt a nagymamája, aki egyedül nevelte fel, el kell utaznia.
Kedvenc trükkjeit, a sérülést és a drága nagyi temetését később évente bevethette, merthogy az új szezont rendszerint új helyen kezdte. Valahová mindig sikerült eladnia magát, önmenedzselésben rendkívüli tehetségnek bizonyult. Romárióval közös baráti fotóját lobogtatva légből kapott szenzációkat íratott magáról bulvárlapokba, például hogy felajánlották neki a mexikói válogatottságot, de ő büszkén nemet mondott.
Kiadta magát a francia másodosztály gólkirályának is, máskor pedig a hasonló nevű argentin válogatott balhátvédnek, Carlos Enriquének. Cseleinek sorra dőltek be patinás egyesületek 1979–92 között, köztük a Botafogo, a Flamengo, az Independiente, a Fluminense, a Vasco da Gama. Egyszer a bemutatására összesereglett nézőknek, akik zsonglőrködést vártak tőle a gyepen, kirugdosta a vadonatúj labdákat ajándékba – be is lopta magát a szívükbe.
Lélekjelenléte mentette meg attól, hogy csereként be kelljen állnia a Rio de Janeiró-i Bangu színeiben.
Úgy járt túl az edző eszén, hogy bemelegítés közben összeverekedett az ellenfél szurkolóival, és még mielőtt pályára lépett volna, piros lapot kapott. De kidumálta magát, mondván, elégtételt vett, amiért tolvajnak nevezték a klub urát.
A gengszter Castor de Andrade (1926–97) ettől úgy meghatódott, hogy atyaian megbocsátott neki.
Császár volt Carlos valóban, ha kétballábas is: az élet császára. A régi nagy kalandokról ő maga beszél a Kaiser – A legnagyobb futballista, aki sosem futballozott című dokumentumfilmben (2018). Megszólalnak a sportág igazi csillagai is, Zico, Renato Gaúcho, Bebeto, Júnior. Carlos Alberto Torres mellesleg elárulja: tudták róla, hogy nem komoly focista, ám Brazíliában bevett szokás volt fizetett „bohócot” tartani pusztán azért, hogy jó hangulat legyen az öltözőben.
Persze legalábbis gyanús, hogy a rutinos mókamester utólag is csak a közönség kegyeit keresi, és erősen túloz. Mondhatni, lendületesen és színesen hazudik, mint H. Kovács. Moldova György felejthetetlen hőse támad fel benne, hogy meséljen a 8888-as italboltban, ha meghívják egy riói koktélra: egy rész cachaça rum meg két rész cachaça rum – de jól összerázva.