Legendás történelemtanár volt, tanítványai rajongtak érte. Azt kapták tőle, amire ritkán akad példa a középiskolában: tudást, szemléletet, szigorúságot, számonkérést, és mellette, hogy láthatod olyannak a világot, amilyennek te akarod. A világnézeti, világszemléleti diktatúra a legtávolabb állt tőle. A rendszerváltást megelőző években az iskola tudatos és szerencsés káderpolitikájának köszönhetően – a mából visszanézve olyan demokratikusabb feltételek mellett, amire azóta sem volt példa – választották a gimnázium igazgatójának, és egyszeriben szeretni való hely lett az iskola. Ennyit a személyiséget mindig alulértékelő szemléletmódunkról.
Óráin szabad teret engedett a vitáknak, amelynek maga leginkább moderátora volt. Soha nem volt a célja, hogy hallassa a hangját, hogy diákjaira erőltesse a meggyőződését. Elemzést, analitikát lehetett tőle tanulni. Érvelést, ami mit sem ért tények ismerete nélkül. Gyakran tanítványai fejére olvasta, hogy sok esetben csak a lexikális anyagnak (csaták és békekötések időpontjainak) vannak a birtokában, és kevésbé látják meg a történések mögötti összefüggéseket. Diákjai tiszteletének leglátványosabb jele volt, hogy senki meg sem kísérelte, hogy felkészületlenül menjen be órájára vagy dolgozatírásra. Ha egy tanár ezt eléri, akkor mindent elért, ami iskolában, osztályban és diákok között elérhet.
Munkáscsaládból származott, sokkal több esély volt arra, hogy hűtőgépszerelő lesz, de a sikeres egyetemi felvételi új irányt adott életének. Pedig annak idején történelem-földrajz szakra bejutni kegyetlenül nehéz volt. Reputációját erősítette, hogy testvére református lelkész volt. A tanártól az akkor divatos reformkommunista alapállás távol állt. A marxizmustól való megszabadulás házi feladatát neki nem kellett megoldania.
Egy alkalommal arról az álmáról beszélt egyik legkedvesebb osztályában, hogy idősebb tanárként rendszeresen vendégül fogja látni egykori tanítványait háza kertjébe, ahol szabadon diskurálhatnak történelemről, politikáról, és általában a világban bekövetkezett változásokról. Nem tudom, lehet-e ilyesmit állítani, de akkori tanítványai közül sokan készültek ezekre a jövőbeli beszélgetésekre.
Ezekből a találkozókból nem lett semmi. Nem egyszerű megmondani, miért. Igaz, diákjai fülében ott visszhangzott egy mondat, amiben a tanár azt fejtegette, hogy a rendszerváltás az egyensúlyi állapot felé navigálja a főváros és a vidék viszonyát. Megszűnik vagy lényegesen csillapodik az a gravitációs hatás, amit már akkor is agyelszívásnak neveztünk, és aminek a vesztese egyértelműen a vidék Magyarországa volt. Ez a folyamat a jóslattal ellentétben hihetetlen mértékben felgyorsult. Az egyetemeket és főiskolákat végzettek ritkán tértek vissza szülővárosaikba. Az a szellemi tarvágás, ami az elmúlt harmincöt évben idehaza vidéken lezajlott, hatásaiban máig felmérhetetlen.
Ha másért nem, ezért sem gyűltek össze a tanítványok egykori tanáruk kertjében. Pezsgő viták helyett üres kertet látunk asztallal és székekkel.