Tűkön ülve vártuk, hogy mikor állnak elő a farbával. Nem láthattunk a kulisszák mögé, de a jelek szerint kattogtak a fogaskerekek, sistergett a masina az erőlködéstől, míg végre kidobta magából a megoldást: nézzünk szét a legeldugottabb helyeken, ott, ahová nem ér el hathatósan sem ellenzéki üzenet, sem személyesen a „mimagyarok” közé nem sorolható politikus; ott, ahol nem zavarják össze az irányba állított gondolatokat árnyalt információkkal; ott, ahol egy mellékutca leburkolását el lehet adni nagyívű fejlesztésként.
Felteszem, így okoskodtak azok a Fidesz-közeli kutatóintézetek, amelyek büszkén jöttek ki az eredményeikkel: aggodalomra semmi ok, vezet a kormánypárt. A Tisza Pártot nem szeretik a falvakban, nyugtatja sajátjainak kedélyeit a Nézőpont Intézet.
Hasonlót visszhangoz a szintén kormánybarát Magyar Társadalomkutató, azzal a különbséggel, hogy ők már szót sem vesztegetnek vidék és város kategóriákra, sima Fidesz-fölényről regélnek.
Ismerjük jól a Churchillnek tulajdonított mondatot a statisztikával kapcsolatban. Ezúttal nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy végre összeszedték a bátorságukat a NER-es körök, érezték, hogy fel kell mutatni valamilyen számot, és ha a cél miatt nagyon muszáj, orrukat befogva, ímmel-ámmal belátják a Tisza szerintük bagatell előnyét. Érthető az igyekezet, össze kell tartani a tábort a következő nyárig. Talán sikerül is azokra ráerőltetni a rózsaszín szemüveget, akik ki sem mozdulnak a kis burkaikból. Messziről minden szépnek tűnik. Nem tapasztalják a luxus és a nyomor közötti egyre szélesedő szakadékot, az arcátlan harácsolást, a tragédiákba torkolló kórházi várólistákat, a nyílt pályán veszteglő vonatokat.
Szóval felmérések ide vagy oda, ha elfogadnak tanácsot az ellenzéki pártok: vigyázó szemüket vidékre vessék.