Száz éve hunyt el Hjalmar Branting csillagász, a Svédországi Szociáldemokrata Párt legendás vezetője, Svédország első szociáldemokrata miniszterelnöke, akinek V. Gusztáv király (uralkodott: 1907-1950) háromszor adta meg a kormányalakítás jogát (1920, 1921-23, 1924-25).
Branting unikálisnak számított a szociáldemokrácia nagy öregjei között, mert nem szakmunkás vagy kézműves volt a végzettsége. A szociáldemokrata politikusok első nemzedéke a tanult, három-négy nyelvet beszélő, olvasó kézművesek és munkások (nyomdász, esztergályos, cipész, szabó, vasmunkás) közül került ki. Branting szavai és elhivatottsága azonban értelmiségi mivolta ellenére tízezreket volt képes kivinni az utcára, ahogyan arról az 1917-es nagy sztrájkhullám tanúskodott.
A Branting-korszakkal kezdődött a majd százéves svéd jóléti modell kialakulása. A liberálisokkal szövetségben a parlamenten kívülre szorult szociáldemokraták kiküzdötték az általános választójogot, és a liberális-szociáldemokrata koalíciónak sikerült rávennie a királyt arra, hogy mondjon le kvázi abszolutisztikus uralmáról. A történész Nils Edén, a liberálisok vezetője után a nép a szociáldemokratákat emelte a hatalomba. A királyi udvar, az arisztokrácia, a nagypolgárság és a hadsereg nem tudta és nem is kívánta megakadályozni a szociáldemokrácia kormányra kerülését.
Korábban legfeljebb arra volt példa, hogy szocialisták bekerüljenek a kormányba: először 1899-ben Franciaországban történt, hogy egy szocialista képviselő, név szerint Alexandre Millerand, elfogadta a miniszteri posztot Waldeck-Rousseau kabinetjében. 1918 októberében pedig Magyarországon a Magyarországi Szociáldemokrata Párt részese lett a Károlyi Mihály gróf vezette kormánynak.
Csakhogy Magyarország nem volt Svédország, így a magyar meg a svéd szociáldemokrata párt egészen eltérő helyzetben került a kormányrúdhoz: előbbinek egy világháborúban vesztes országot kellett menedzselnie, osztozva a régi rendszer uraival a katonai és politikai összeomlás minden terhén, míg utóbbi a sikeres semlegességi politika következtében csak gazdasági kihívásokkal nézett szembe.
Ezek a gazdasági problémák sem voltak persze csekélyek. S bár a finnországi meg baltikumi svéd kisebbség sorsa aggasztotta a stockholmi vezetést, magának Svédországnak a területi integritása nem került veszélybe. A svéd szociáldemokratáknak volt erejük, hogy szembeszálljanak Lenin követőivel a pártjukon belül: sikerült kiszorítani a Zeth Höglund vezette radikális szárnyat.
A Branting-korszak előkészítő szakasza volt annak a nagyszabású reformpolitikának, amely elvezetett Európa egyik legélhetőbb szociális rendszeréhez. Hoyg a jóléti állam 1920-40-es évekbeli megalapozása tekinthető-e forradalomnak? A politológia és a történettudomány régen elvetette azt a felfogást, hogy csak az erőszakos megmozdulások által kísért változás jelenthet forradalmat. A politológia ismeri a „tárgyalásos forradalom” fogalmát, amelyben a felek olyan mélyreható változásban állapodnak meg, amely a társadalom sokrétű érdekeit szolgálja.
Komolyan véve a XIX. század végi szociáldemokrácia deklarált végcélját, a szocializmus kialakulását, érdemes feltenni a kérdést, vajon a svéd jóléti állam, amely a kapitalizmus keretei között valósult meg, nem volt-e konzervatív visszafordulás. Kolnai Aurél, a polgári radikális múltú katolikus konzervatív filozófus a Politikai emlékiratok című művében az 1956-os forradalom jellegét elemezve abban látta a forradalom értelmét, hogy az nem valamilyen doktrínát állított szembe a létező sztálinista rezsimmel, hanem a doktrínanélküliséget. Kolnai és Hannah Arendt egyaránt abban látta 1956 jelentőségét, hogy az doktrínaellenes forradalom volt.
Ha a doktrínaellenes jelzőt nemcsak fegyveres felkelésre, hanem tárgyalásos átalakulásra is alkalmazzuk, akkor mondhatjuk, hogy a svéd jóléti állam kialakulása egyfajta doktrínaellenes reform volt, szemben a német szociáldemokrácia céljával, amely ragaszkodott a szocializmus eredeti doktrínájához, vagyis a kapitalizmus és a polgári társadalom meghaladásához. A svéd szociáldemokraták az 1920-as években lemondtak azokról a harcos célkitűzésekről, melyekhez a német szociáldemokraták ragaszkodtak, nem beszélve az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártról. A svéd szociáldemokraták lemondtak a monarchia megdöntéséről és a köztársaság kikiáltásáról, majd az 1930-as évek végén a saltsjöbadeni egyezményben elfogadták partnernek a munkáltatói szervezeteket, 1944-es programjukban pedig, végleg túllépve a marxi frazeológián, már a teljes foglalkoztatás biztosítását jelölték meg célként, valamint minden ember magas szintű szociális biztonságát.
Ahogyan a későbbi miniszterelnök, Olof Palme írta 1974-ben Bruno Kreiskynek és Willy Brandtnak, visszatekintve a svéd szociáldemokrácia történetére: „A szociáldemokráciának az a feladata, hogy megnyerje az embereket a magánkapitalizmussal és a sztálini típusú bürokratikus államkapitalizmussal szemben.” Ugyancsak ő írta 1972-ben: „Volt időnk rá, hogy kiépítsük a demokratikus hagyományokat, és ezt sikerrel meg is tettük. Ezek a tapasztalatok alakították ki a forradalmi erőszakkal szembeni álláspontunkat. Természetesen készek vagyunk elismerni, hogy adódhat olyan helyzet, amelyben az erőszak az utolsó kétségbeesett kiút”. Ám Palme világossá tette: ez legfeljebb a harmadik világban – ahogyan ma mondják: a globális Délen – opció. A svéd szociáldemokraták egyébként szimpatizáltak az önkényuralom ellen küzdő ázsiai, latin-amerikai és afrikai népekkel.
A svéd jóléti állam kialakulása azzal kecsegtette a magyar reformer értelmiséget, hogy lehetséges egy északi „harmadik út”, vagyis lehetséges olyan kapitalizmus, amely biztosítja, sőt állandóan fejleszti az egyének szociális és kulturális jogait. Magyarországon az 1930-as években nagy Skandinávia-divat volt. Egyfelől sok értelmiséginek, főleg az 1930-as években a népi íróknak, majd 1956 után a szociáldemokrata emigránsoknak tetszettek az északi országok társadalmának jellegzetességei. Kodolányi János a finn parlamentet leírva kiemelte annak csendes munkáját. Számos skandináv jellegzetesség rezonált a népi írók eszméire: a dán népfőiskola, a mindegyik északi országot jellemző népi protestantizmus, amely a Biblia rendszeres olvasásán keresztül megalapozta az iskolarendszer fejlődését, az írni-olvasni tudás magas foka, valamint a főleg Finnországot és Norvégiát jellemző nagyszámú paraszti lakosság. 1918-ban mindegyik skandináv országban megvalósult a nyolcórás munkanap, majd a 20-as, 30-as években lefektették a gyermek-, anya- és családvédelem, a kollektív szerződés, az egészségbiztosítás és a nyugdíjrendszer alapját.
Az 1940-es évek második felében a hazai pártok közül a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt programja képviselt olyan értékeket, amelyek megfeleltethetők voltak egy északi modell hazai adaptálásának. Azonban Magyarországon az a paraszti réteg, amelyet a hazai értelmiségiek oly irigyeltek a skandináv országokban, nem válhatott az állam vezetőjévé: a téeszesítés, a tagosítás, a földrajzi tényezőkkel nem számoló nehéziparosítás mind hozzájárult e paraszti lakosság tönkretételéhez.
Az autentikus népi kultúra is súlyos törést szenvedett az erőszakos kollektivizálás következtében, a kisközösségek felbomlásával, és nem utolsósorban éppen a városból leszivárgó műdalokon, sanzonokon, operett- és mozislágereken keresztüli kultúra-nivellálás következtében. Más kérdés, hogy (erről Móricz Zsigmondtól kezdve sokan beszámoltak a 30-as években) ugyanezek terjedése bizonyos értelemben emancipációs hatást is kifejtett: hiszen a parasztlányok és legények ugyanazt a mozislágert dúdolták, amit a városi középosztály lányai és fiai, és így a kulturális egyenlősítés maga módján segített fellazítani a hierarchikus viszonyokat, érintkezési formákat, megnyitva az utat az öntudatosodás előtt. Vagyis nézőpont kérdése, hogy a „pohár félig tele, vagy félig üres”.
Skandinávia jó példáját nyújtja egy „harmadik útnak”: van egy olyan régió, amely úgy tudja modernizálni a társadalmat, hogy azonközben segít megőrizni a népi műveltséget, és abból formál polgári kultúrát. A skanzen, amely Svédországból indult, a dán népfőiskola, az IKEA minimalista filozófiája és a finn oktatási modell alapját jelentő egyenlőségelv nem képzelhető el a skandináv paraszti fejlődés tanulságainak levonása nélkül. Kérdés, vajon egy jövőbeli magyar kormány akar-e tanulni az északi modellből.
A szerző történész-politológus.
