Bocsánat az idegen szavakért, de a pszichiátria ezt így tartja számon: poszttraumás stressz. Tüneteit legelőször, még a 17. században a jótollú angol naplóíró-politikus, Samuel Pepys írta le a nagy londoni tűzvész után. Az első világháborúban aztán tömegesen észlelték a „harctéri idegsokk” elnyúló hatását, amit az orvostudomány ma „poszttraumás stressz szindróma” néven ismer. Akit nagy trauma, erőszakos megrázkódtatás ér, annak tartós szorongásos zavarai lehetnek. Hol nem tud szabadulni a szörnyű képektől, hol egyfajta védekező mechanizmusként éppen hogy görcsösen kerüli a témát.
Most már biztos: a kormánynak is harctéri idegsokkja van. Persze nem meglepő, folyton háborúzik. Sok ez egy érző kebelnek. A jelek szerint a kevésbé érzőnek is.
A Pride óta a tünetek letagadhatatlanok. Ebben a post-Pride állapotban a kormány – ahogy általában a poszttraumás stressz szindróma elszenvedői – lassan alkalmatlanná válik az együttélésre. Ahogy többi betegtársa, már a saját (politikai) családjának is terhére van. Leírja ezt bármely tankönyv: korábbi készségei visszafejlődnek. A mi betegünk pl. azt is elfelejtette, amiben régebben kiemelkedett: már kommunikálni sem tud igazán. Nem döntötte el, hogy az-e a jó, ha beszél a trauma közvetlen kiváltójáról, a Pride-ról, vagy az, ha sürgősen más témákra evez át. Próbálkozik ezzel is, azzal is.
Egyébként a „post-Pride érzések”, „post-Pride szomorúság” terminusokat sem én találtam ki. De Nyugaton másokra, a Pride-ok lelkes résztvevőire alkalmazzák, akik a júniusi felszabadult öröm, közösségre találás után a Pride után visszakerülhetnek a hétköznapi nehézségeik közé. Orbánék pedig rég nem a hétköznapi nehézségekkel szembesülnek (azokra – egészségügy, vasút – lassan már nem is igyekeznek orvosságot találni), hanem regnálásuk legválságosabb periódusával. A bukásveszéllyel.
Náluk a post-Pride stressz teljes tünetcsoportja megtalálható. Kétségkívül nagy trauma lehet egy maguk kezdte háborúban ilyen ronda vereséget szenvedni. Először a „rágörcsölés” volt a jellemző. Nem tudtak szabadulni a témától, hülyébbnél hülyébb önvigasztaló magyarázatokat kreáltak arra, hogy igaziból ők győztek. Az egymásnak ellentmondó próbálkozásokkal csak még mélyebbre kerültek a mocsárban. A kapálózás közben már egymásra sem figyeltek, a legendás kórus, a „papagájkommandó” is össze-vissza rikoltozott.
A hangzavarból a következő magyarázkodásfajták kivehetők:
Igaziból ők, a Fidesz akartak óriási Pride-ot. És sikerült! Nem is a gyerekeket féltették, valójában az ellenzéket beugrató „mestertervről” volt szó, amelyben „összepride-ozták”, póriasabb népek szerint „összebuzizták” az ellenzéket. Ez attól mesteri, hogy a felmérések szerint (ez különben igaz) a lakosság kis többsége nem kedveli, nem érti a Pride-ot, egyetértene valamilyen korlátozásával. (Lehet szeretni vagy nem szeretni, de ez az adat magyarázza a vidéket meghódítani akaró Tisza óvatosságát.) Milyen kár, hogy ez a szegény Orbán csupa ütődött alakkal van körülvéve, vagy annyira bizalmatlan velük, hogy be sem avatta őket mestertervébe. Saját igazságügyi minisztere t.i. mindent megtett, hogy fenyegetésekkel elriassza a potenciális résztvevőket, és Lázárt is nekihajtották a kezdeményezésnek. Valljuk be, azért Orbánnak sem könnyű… Főleg, hogy maga is belezavart a képbe: a rádióban azt találta mondani, őt is meglepte a létszám, a Pride „komolyabb kihívás”, mint sejtette. Hát most mesterterv vagy kihívás?
Nem is igaz, hogy olyan sokan voltak a Pride-on. Az ukrán témájú konzultáción többen voltak, beee. Itt sajnos nem egészen világos a két ügy kapcsolata, hacsak nem (bocsánat, az ő fejükkel gondolkodva megint kénytelen vagyok használni a szót) „buzizzák le” egész Ukrajnát.
Az egész Pride-ot Brüsszel csinálta. (Értsd: rendes magyar ember nem tenne ilyet.) Orbán most leginkább erre hajlik (kár, hogy ő is csak utólag adta elő a Harcosok Klubjának): „Brüsszelben kiadták az utasítást, hogy Budapesten Pride-nak lennie kell. A bábpolitikusaik az utasítást végrehajtották.” Eszerint többszázezer bábpolitikus van. Ki Brüsszelé, ki (bár erről nem szólt) Putyiné. Kissé túlzsúfolt ez a magyar bábszínpad, szegény kormányfő már alig fér oda.
Ez így aligha áll össze. Annyire nem, hogy még a hithű Bencsik András is szóvá tette: „Beleszaladtunk egy hatalmas pofonba.”
Bele bizony. A fülük csengését enyhítendő, kezdtek is átállni a poszttraumás stressz önkezelésének másik módjára: kerüljük a fájdalmas témát. Van má-á-á-sik. Ukrajna. Milyen jó, hogy ezt is bekészítették. Itt vannak a minden eddiginél taszítóbb plakátok, videók: Zelenszkij és Magyar egyforma tojásokból kelnek ki, kék-sárgában. Megbízhatatlan pojácák. Az életveszély elől személyesen menekülni nem hajlandó, hazája védelmét szervező (a küzdelemben persze olykor hibázó, de hősiesen helytálló) Zelenszkij is. Aki simán átvette Gyurcsány szerepkörét: vele kell összekenni a „magyar Zelenszkijnek” nevezett riválist. Orbán Soros-terv helyett Zelenszkij-tervről beszél.
A régi lemez recsegése már betölti az országot. De a mi Edward királyunk még mindig a Pride hangjait hallja.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.