Varga Judit csütörtöki bíróság előtti tanúskodásából pontosan lemérhető volt, hogy mitől rohadt ez a rendszer a velejéig. A bírói kérdésekre adott válaszokból kirajzolódott a Homo Sovieticus Fidesiensis, a minden poszton a párt elvárásait maximálisan teljesítő, amúgy totálisan felelőtlen pártkatona képe, akinek tökmindegy, hogy a Megafon-iroda design-foteleiben vagy Deák Ferenc székében ücsörög-e. „Minisztersége” maga volt a folyamatos utazás. Mint a német hajfixáló reklámban a magánrepülőgépből Berlintől Kuala Lumpurig mindig élére vasalt hajjal kilépő üzletasszony, Juditunk a NER kirakatnője volt, élete folyamatos árnyékbox a nemzetközi liberalizmus mumusával, erről napi öt-hat poszt a Facebookra, mindegyik külön PR fotóval. Erős, átható tekintet, mintha bármikor, bármiben is lettek volna önálló gondolatai – már mielőtt Orbán Viktor egy laza mozdulattal kukázta volna a dinamikus és öntudatos Juditot hogy megmentse a kegyelmi botrányban érintett, másik vénembert, Balog Zoltánt.
Az olyan bírói kérdésekre, hogy például Judit a végrehajtói területet korábban vivő Molnár Zoltánt miért rúgta ki, ha két mondattal korábban még arról beszélt, hogy nem is ismerte az urat, Juditban bekapcsol a Szijjártó-üzemmód: rezzenéstelen arccal előadott menedzserduma a racionalizálás fontosságáról. Akkor is terel, amikor a sajtó rákérdez arra, miért jutott eszébe Rogán neve az üggyel kapcsolatban. Válasz helyett előáll a borzasztóan manipulatív környezetben és módon előadott állítólagos bántalmazásának történetével.
Varga dinamikus semmitmondása mögött érezhetően az van, hogy tényleg lövése sem volt arról, ami a minisztériumában zajlik. Egész egyszerűen nem kötötték föntről az orrára. A NER-ben ugyanis ő csak egy igazságügyi miniszter volt. Ám nem tényező. Ő csak parancsot kapott, nem magyarázatot.