Most, hogy az eperlekvár szezonja lement, s a kamrában ott sorakoznak glédában a csábítóan édes, mélyrózsaszín, halványpiros üvegek, telis-tele a nyarat visszaidéző zamatos mannával, ideje ráfordulni az újabb kihívásra.
A sárgabarackra.
Ha az eperlekvár az álmos reggeleket felvidító pajkos kellék, akkor a sárgabarack nem más, mint egy stabil, megbízható matróna. Míg előbbi inkább csak kacérkodik velünk, s úgy kelleti magát, mint valami elérhetetlen dáma, akiből keveset kapni is gyönyör, addig utóbbi egyfajta tenyeres-talpas ténsasszony, a kéztörléstől egy kicsit mindig foltos kötényben, hajában a zsírban sült krumpli illatával, arcán a forró sparhelt tüzelte izzadság nyomaival. Ám, amikor a megfáradt kalandor hazatér a mindennapok tüskés, bozótos ösvényeiről, nem a mimóza-kisasszony ölelésére vágyik, hanem bizony a nagy, puha, otthonos ölbe bújna, feledve mindazt, ami odakint maradt.
A sárgabaracklekvár nem pusztán önmaga. Felidézi a palacsinták, császármorzsák, piskótatekercsek, rizsfelfújtak, máglyarakások, grízes és diós tészták, zserbók, szív alakú linzerek, bukták, hájas papucsok, kráflik és piték ismerős garmadáját. Sárgabaracklekvár nélkül a kamrapolc afféle elhagyott, sivár zugoly: hiába kelleti ott magát megannyi másféle íz, ha ő hiányzik onnét, mintha minden hiányozna.
A legtöbb kertes ember vágyik a saját termésre, ennek jegyében ültettünk mi is ilyen fát jó hat évvel ezelőtt, de e féltucatnyi esztendőből mindössze egyszer, akkor is csak két szemet ajándékozott nekünk. Fagyzugos helyen lakunk, meg talán nem is jó fajtát választottunk, ennek virága túl korán pattan ki ahhoz, hogy megerősödve szembe tudjon nézni az áprilisi, május eleji fagyokkal. Hiába próbáltuk megvédeni idén is, praktikáink kicsorbultak a természet karcos jégszilánkjain, hisz paplanba nem bugyolálhattunk minden törékeny szirmot. Így aztán idén is maradt a beszerzés, lehetőleg nem valamelyik szupermarketben, s nem olyan áron, ami kedvünket szegi a lekvárfőzéshez.
Tudunk is egy megbízható helyet, két faluval arrébb, ahová kanyargós út vezet, s egy közepes méretű hűs raktárépületbe érkezik reggelente a frissen szedett termés. Már jó előre böngésszük a gazda honlapját, várva a kedvező híreket, sőt, már tavasszal aggódva rá-ránézünk, vajon neki sikerült-e megmenteni a saját fáját attól, amitől nekünk nem. Az első hírre, hogy a korai fajták már ott vannak a ládákban, kocsiba pattanunk, visszük a magunk kis dobozait, és nem sokkal később már ott hajlongunk a többi sóvárgó között, aki igyekszik kiválogatni a viseltesebb szemek közül a szebbeket. Ezek elég szaftosak, s édesek a befőzéshez, legfeljebb itt-ott kell kikanyarítani egy-egy hibás részt. Szemérmesen félrenézünk, amikor egy meglett, középkorú férfi, nem tudván türtőztetni magát, egy csábító darabot kettéválaszt, és szörcsögve harap a lenyugvó nap színeit idéző gyümölcsbe. Nem rosszallunk, nem ítélkezünk. Látjuk a szemén, az arcán és az egész testtartásán: végre hazaérkezett.