Nyolcéves koromban történt az első szovjet Szputnyik fellövése, amit ugyan érdekesnek találtam, de túl sokat nem foglalkoztam vele, más dolgok kötötték le a figyelmemet. Történt ugyanis, hogy 180 forintot nyertem vigaszdíjként a totón, és nem tudtam eldönteni, mire költsem az akkoriban nem kis összeget.
Szóval a világűr: egy rádióműsorban végighallgattam egy bejátszást a műhold bip-bip hangjával, évek múltával pedig kedveltem a The Tornados együttes Telstar című számát. Azt is csak később tudtam meg, hogy a Szputnyik útitársat, kísérőt jelent. Apám viszont nagyon büszkén hallgatta ezeket a híreket, kifejezetten érdekelték a legkisebb részletek is, amelyekből az akkori időkben azért nem túl sok vált ismertté. Azt is csak jóval később olvastam, hogy Amerikában állítólag pánikhangulat támadt a fejük felett repülő műhold miatt.
Az űrverseny következő állomásaként a szovjetek megkezdték az emberes űrrepülés előkészítését, például kutyákat repítettek az űrbe. Elsőként a Lajka nevű eb vált az újságok gyerekrovatának sztárjává, még szerencse, hogy nem tudtuk, szegény pára valószínűleg az űrhajó Föld körüli pályára állását sem érte meg. (Maga a Lajka szó amúgy ugatóst jelent, stílszerűen nagyon gyakori orosz kutyanév.)
Jurij Gagarin repülését már igazi szenzációként éltem meg: az 1960. április 12-én - afféle speciális ajándékként közvetlenül a születésnapom után - lezajlott esemény tiszteletére ünneplő ruhában kellett iskolába mennünk, a tornateremben az egész iskola részt vett az ünnepi ceremónián. Kivételesen nem kellett szavalnom, mert a Magyar Rádió moszkvai tudósítójának bejelentkezését követtük kihangosítva. Emlékszem, közvetlenül az úttörő csapatzászló mellett állhattam.
Az űrkorszak, azaz az űrhajózás diadalmenete végigkísérte az egész ifjúságomat, a sikerek engem is személyes örömmel töltöttek el, a kudarcok megrendülést hoztak. Az én fantáziámat is megmozgatta a lebilincselő téma, sokan faltuk akkoriban Lem és más tudományos-fantasztikus szerzők műveit. Tulajdonképpen ma már meglepő, hogy űrhajós vagy pilóta soha nem kívántam lenni.
Az első világűrt megjárt ember tragikus repülőbalesetét egyetemi előfelvételis, ejtőernyős katonaként éltem át. Így különösen szíven ütött engem és társaimat is, hogy aki a levegőbe emelkedik, az le is zuhanhat, még akkor is, ha roppant tapasztalt pilóta. A Gagarin halálát követő találgatásoknak és óhatatlanul keletkező városi legendáknak nyilván táptalaja volt a szovjetek titkolózása. Máig sem vagyok biztos benne, hogy pontosan tudjuk, mi is történt azon a végzetes napon a ragyogó mosolyú űrhajóssal.
Nem maradt utána más, csak a sok emlék, például az elszabadult cipőfűzőjéről, amely vidáman csapódott ide-oda, amint díszlépésben közelített az emelvény felé, ahol Hruscsovval az élen a szovjet párt- és állami vezetés felsorakozott a fogadására. Én meg az első ugrásunk alatt, az ejtőernyő kinyílása után vadul kalimpáló szívvel vettem számba az alant elterülő táj részleteit, majd örömmel éreztem meg a reptér lábam alá simuló, napszítta talaját.
1969-ben felvettek a Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézete diplomáciai szakára, kínai-angol nyelvi képzésre. Tanulmányaink megkezdése előtt Harkovban vettünk részt orosz nyelvi felkészítő tanfolyamon. A festékszagú, szinte teljesen új kollégiumban egy helyen lehetett csak tévét nézni. Mi, magyarok kíváncsiak voltunk az amerikai Holdra szállás közvetítésére, átmentünk hát egy másik épületbe. A késői órán rajtunk kívül csak néhány idősebb szovjet aspiráns nézte a villózó képernyőn a nem mindennapi látványt, hallgatta Neil Armstrong világtörténelmi szavait.
A szovjet tévénézők tekintete görcsös feszültséget sugárzott, hitetlenkedő arcukon talán az a felismerés villant: új szakasz kezdődött, országuk elvesztette addigi elsőségét az űrversenyben.
Végzés után, orosztudásomnak köszönhetően gyakran tolmácsoltam magas szintű vezetőknek. 1975-ben például a győzelem harmincadik évfordulója alkalmából rendezett grandiózus Szovjetunió-beli ünnepségeken több űrhajóssal is kezet foghattunk. Mire viszont Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós fellövésére sor került, én már első pekingi diplomáciai kiküldetésemet töltöttem. Tisztelettel és büszkeséggel töltött el honfitársam útja, még akkor is, ha a kínai hírközlésben nem szenteltek túl nagy figyelmet ezeknek az eseményeknek: a Szovjetunió, a többi szocialista ország és Peking kapcsolatai akkoriban takaréklángon voltak. Igaz, a magyar gazdasági reformokat egyre nagyobb figyelemmel tanulmányozta a reform és nyitás politikáját meghirdető kínai vezetés.
2004-ben, újra Pekingben egy fogadáson egy asztalhoz ültettek az első kínai űrhajóssal, egy igen rokonszenves férfival, aki szerényen ecsetelte utazásának érdekességeit a kíváncsi hallgatóságnak. Tényleg lehet látni az űrből a Nagy falat? - tettem fel a kérdést. Az űrhajós azt felelte: nehéz az ilyesmit pontosan meghatározni, annyi mindenre kell odafent figyelni, oly sok a teendő, ki tudhatja, mit lehet szabad szemmel látni, és mit nem.
Néhány évvel ezelőtt egyik fiatalabb külügyes kollégám elújságolta, hogy áthelyezték a magyar űrhajós utazásával foglalkozó osztályra. Csak azért ijedtem meg egy kicsit, mondta, mert olyan sietséggel történt az áthelyezésem, hogy felmerült bennem, nem engem akarnak-e kilőni az űrbe. Ez jutott eszembe, amikor a múlt héten, hosszas várakozás után végre rendben elstartolt Kapu Tiborral és társaival a nemzetközi űrmisszió. Aztán azon kezdtem gondolkodni: ha majd sor kerül a harmadik magyar űrhajós útjára, vajon milyen űrhajón indul a távoli utazásra? Talán kínaival?
A szerző nyugdíjas diplomata.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.