Beleégett emlékezetembe. A híradó 1990 februárjában, hetekkel Karády Katalin halála után számolt be, hogy megérkezett a budapesti repülőtérre a néhai színésznő holttestét szállító koporsó. A híradós anyag lezárásakor szokatlan operatőri megoldással élve hosszan mutatták, hogyan kanyarog el a repülőtől az a bőröndök szállítására használatos teherszállító, amely akkor és ott kizárólag a koporsót vitte.
Az ember életében folyamatosan formálódik a halálhoz, a saját halálához fűződő viszonya. Fiatalkoromban azok közé tartoztam, akik úgy hitték, nem fognak meghalni. Mindez másokra tartozik. Nem tudom pontosan megfogalmazni, ami a témával kapcsolatban akkor a fejemben járt. Talán valami olyasmi, hogy az én életemnek nem része a halál. Ha mégis, addig nagyon sok idő lehet hátra. Kitalálnak valamit, kivétel leszek, tudom is én…
Karády koporsóját nézve döbbentem rá, hogy nem leszek, nem lehetek kivétel. Mert lám, Karády Katalin is meghalt. Olyan környezetben nőttem fel, amelyben kultusza volt a két világháború közötti magyar filmeknek, ahol Karády neve nem egyszerűen ismert volt, hanem ikonikus. Kamasz koromban fényképeit nézegetve megállapíthattam, hogy varázslatosan gyönyörű nő volt. Korábbi korok női szépségei ritkán gyakorolnak lenyűgöző hatást az utókorra, Karády ebben is kivétel volt. Saját kora, beleértve nagyapámat és apámat, tartotta a „végzet asszonyának”. Annak tartottam én is, bár egyszerre tudtam akkoriban keveset (ma sem sokkal többet) a végzetről, a nőről, az asszonyról.
Elbeszéléseikből értesültem, hogy színpadra lépésével, társaságban való megjelenésével, egy sanzonjának eléneklésével, mozivásznon megjelenve megbabonázta (kevésbé szalonképesen fogalmaztak) a férfiakat. Hatása alól nem lehetett kitérni. A női szépségének az a csodája lengte körül, amit nem lehet elemezni, szétszedni alkotóelemeire. Vagy egyszerűen nem érdemes, mert a titok megfejtéséhez nem jutunk közelebb.
Nem kifejezés, hogy ünnepelt színésznő, hogy a szó hollywoodi értelmében sztár volt idehaza, akinek ruháit, kalapjait, hanghordozását másolták és utánozták. Az csak a vészterhes napokban derült ki, hogy emberileg a legjobb minőséghez tartozott. Zsidókat mentett személyes vagyonával, a Gestapo emberei letartóztatták, megkínozták, mégsem vallott senkire. Nem azonnal szorult a pálya szélére 1945 után, de 1951-es külföldre szökése jelezte: vége lett annak a szerepnek, amit korábban az életben és a filmvásznon játszhatott. Évtizedekkel később, 1979 karácsonyára tért haza képletesen, a Hamvadó cigarettavég című, egykori sanzonjait tartalmazó lemezzel, amit a Kádár-kor kultúrpolitikája ki tudja, milyen szándékkal adott ki. Néhány hét alatt négyszázezer példányban kelt el a lemez, nem keveset elárulva a letűnt kor iránti nosztalgiáról.
Márai Vallomásaiban egyik nagynénjéről úgy fogalmazott: ritka jelenség volt, „nőfajta nő”, hozzátéve, ő már csak girl-öket ismert.
Az a koporsó 1990-ben a nőfajta nőt rejtette, akit valamikori szépsége sem mentett meg a haláltól.