Marc Camoletti Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című bohósága az iskolapéldája ennek, mondhatni állatorvosi ló. Amúgy a világon a legtöbbet játszott francia színdarab. Persze mondhatnánk, egy könnyed, lazán szórakoztató, ügyesen megírt marhaság, nem különösebben érdemel sok figyelmet. De a nézők igencsak sok figyelmet szentelnek neki! A Thália Színházban lassan 12 éve tartják műsoron, és az országban másutt is „arattak” vele. Én most a Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiválján láttam, ott is siker volt a Kézdivásárhelyi Udvartér Színház előadásában, Kolcsár József rendezésében.
Mi hat ennyire? Tényleg csupán habkönnyűen szórakoztató, vagy vannak benne mögöttes tartalmak, amiktől akarva, nem akarva, szinte önkéntelenül szembesülni kényszerülünk önmagunkkal?
A megcsalásáradatból a francia bohózat pápája, Georges Feydeau teremtett múlhatatlan divatot, építkezve mestere, Eugéne Labiche biztos, matematikai pontosságú színpadtechnikájára. Feydeau több mint 60 darabjában elszabadulnak az ösztönök és a vágyak. Önálló életre kelnek, miközben felfeslik a polgári erkölcs, megmutatkozik annak fonákja, közel sem mindig őszinte volta, hogy gyakran csak látszat, amit az erkölcs felkent papjai kifelé, meg a házastársuknak mutatnak, akik szintén nem különbek a Deákné vásznánál. Feydeau esetében olyan a színpad, mint a felbolydult méhkas. Mindenki be van sózva, többször benyargalássza a színpadot, amin általában jó néhány ajtó található, amin ki-be rohangálnak a szereplők, lehetőleg mindig azok, akiket épp a legkevésbé várnak, akiknek a hirtelen betoppanása a lehető legkínosabb. A tettenérés központi kategória. A temérdek balsejtelem után a bizonyosság. Hogy íme, éppen az történik, ami eddig csak gyanú volt, de most szemmel látható „borzadályos” ténnyé válik. Ilyenkor a leleplezők és a leleplezettek adrenalinszintje a plafonon. Nem ritkán a nézőké is. A meg- és rádöbbenések, a szembesülések pillanatai ezek.
És innen kell elkezdeni kimagyarázni azt, ami amúgy a napnál is világosabb.
Nem pusztán azért találnak telibe ezek a bohózatok, mert olyan valószínűtlenül nagy mennyiségben lépnek félre az emberek, bár feltehetően a számuk tekintélyes. Hazudni azonban kisebbet, nagyobbat, különböző mértékben és mennyiségben viszont már mindenki hazudott. Ráadásul mára igencsak elterjedt az üzemi, a globális „hazugságipar”, bajos megkülönböztetni, hogy mi a rögvaló, és mi az eszesen, vagy ügyetlenül, ilyen-olyan érdekek miatt kiötölt hazugság.
A bohózatokban a hazugság időről időre egyértelműen lelepleződik. Vagy legalábbis ezt hisszük. Ilyenkor indul ugyanis be a rendszerint egyre blődebb, nyakatekertebb, a képtelenségeket halmozó hazugságspirál, amikor a leleplezettek mohón igyekeznek kidumálni azt, amit a józan ész alapján nem lehetne. Mondják és mondják a magukét, az abszurdba torkolló állításaikat még abszurdabbakba öltve. Ettől egyre eszelősebbeket, és azoknál is eszelősebbeket kell hazudniuk, hogy már nem is a lóláb, de az egész ló kilóg, de ők még szeretnék, ha ebből sem látszana semmi, és tovább szövik faramuci gondolatmenetüket. Olykor a tettestársak nem tudják, hogy mit hazudott a másik, vagy a saját nagyot mondásukra nem emlékeznek jól, ebből is temérdek galiba származik.
És ez az egész igencsak emlékeztet a politikai megnyilvánulásokra, sajtótájékoztatókra, a média temérdek képviselőjének szándékos ferdítésére, a kommunikáció mind átláthatatlanabb zűrzavarára.
Feydeau esetében még nem sikerül az, amire sokan vágynak. A szereplők bár mindent előkészítenek, megszerveznek hozzá, és elérkeznek a kapujáig, nem jutnak el a tényleges megcsalásig, a darab végén ki-ki visszatér az eredeti párjához, és ezzel visszaáll a polgári világrend. A modern kori darabokban ez már hatványozottabb nehézségekbe ütközik. És megtörténik mindaz, ami Feydeau esetében csak elérendő, ám beteljesületlen cél.
A Boeing, Boeingben ráadásul már betelhetetlen, hármas megcsalásról van szó. A menő párizsi építész, Bernard három stewardessnek is a vőlegénye. A nők három különböző légitársaságnál dolgoznak, más-más menetrend szerint. Így pontos adminisztrációval elkerülhető, hogy összefussanak, megzavarják Bernard magabiztos, és fölöttébb élvezetes, pimasz trigámiáját, a vagány macsóról, az utolérhetetlen szívtipróról alkotott megingathatatlannak tűnő önképét. No, de egyszer, szinte törvényszerűen, beüt a ménkű. Hirtelenjében változik a menetrend, a másik légitársaságnál pedig sztrájk tör ki, erős a veszély, hogy a három nő egyszerre fut össze. Vészhelyzet van. Csorba Kristóf-György alakításában Bernard, Lung László Zsolt megformálásában a barátja, Robert azt sem tudják mit csináljanak, mit füllentsenek, kit hogyan tartsanak egy ideig távol. Felpörög a bohózati szerkezet, a különböző ajtókon óramű pontosságú ki-berohangászás, amikor éppen, hogy csak nem futnak össze azok, akiknek nagyon nem kellene. Ezt valamiért nem unja meg a publikum, ez mindig nagy nevetést vált ki.
Van még egy hálás ziccerszerep, a bejárónőé, Gecse Noémi az alakítója. Bertha állandóan duzzog, gyakran undokul mufurc, időnként fel akar mondani, miközben egyfolytában falaz Bernardnak, kevésbé ügyefogyottan, mint a barátja. D. Gulácsi Zsuzsanna, Czikó Julianna, Márton Emőke-Katinka kívánatos, szexre, szerelemre, meg Bertha főztjére éhes nőket adnak, és mindezt azon nyomban követelik, ahogy megérkeznek. Ez is vígjátéki alapszituáció, ami temérdek galibára nyújt lehetőséget.
Persze kiélezettek a helyzetek, naná, hogy a szórakoztatás a fő céljuk, de azért óhatatlanul görbe tükröt is tartanak elénk, csillapíthatatlan vágyról, mohóságról, a hazugság változatos módozatairól, képmutatásról szólnak, arról, hogyan ámítjuk egymást.
Gáspár Anna-Mária díszletének hátterében, hatalmas ablakon keresztül Párizs panorámája látszik, azt is sejtetve, hogy más ablakokon bekukkantva is láthatnánk hasonlókat.
