Körbebicikliztem minap egy csapat bohém nő társaságában a Tisza-tavat, ami így első hallásra dicsekvésnek tűnik – és egy kicsit az is –, másodikra azonban inkább arról szól, milyen élmények értek a hatvanhat kilométeres tekerés során.
Hogy maga a természet csodás, azt talán nem is kell nagyon ragozni. Hazánk legnagyobb mesterségesen létrehozott tava ez, és leginkább annak köszönhetjük, hogy a kiskörei vízi erőmű működéséhez egyenletes vízhozamot kellett biztosítani: így alakult ki a százhuszonhét négyzetkilométeres tórendszer, ahol a nagy kiterjedésű vízfelületet buja holtágak, evezhető kis csatornák, rejtett lápok, bájos kis horgász-szigetek és intim nádasok tagolják. Utunk során tavirózsák terítették be a tó egy részét, fehéren, elegánsan, mintha valami játékos tündér jókedvében dobálta volna őket szerteszét, hogy aztán csónakkal később odaevezve mi magunk is elámuljunk a virágok tökéletességén. Nem sokkal később aztán összerezzentek a szirmok: puccos motorcsónak érkezett, hatalmas sebességgel, bömbölt belőle a tucc-tucc zene, sikongattak a fedélzetén a lányok, izmokat villantottak a fiúk. A tesztoszteron kiáradt egészen a stégekig, hogy aztán ugyanolyan gyorsan, mint ahogyan feltűntek, el is tűnjenek a szemünk elől. Szürke gém szállt fel a jelenet láttán méltatlankodva, és ez utóbbi szó nem túlzás: a méltóságteljes madár határozottan odacsattantott a csőrével a távozó csapat után, mintha helyre akarta volna tenni azokat, akik a tó nyugalmát megzavarták.
Vajon meddig bírják a madarak, lepkék, hódok és vidrák, bölömbikák, küszvágó csérek, bakcsók, darvak, szárcsák és vízityúkok, kis és nagy vöcskök, siklók és békák ezt a ricsajt, ami olykor még éjszaka sem nyugszik el. Mintha az ember nem tudná a négy fal között kitombolni magát, kiárad a természetbe, arra rá sem hederít, csak ráteríti harsány, agresszív, és szofisztikáltnak semmiképpen sem nevezhető valóját. Eszébe sem jut halkan, ágrecsegések nélkül megközelíteni egy párás csalitost, nem, ő berobban oda motorcsónakkal, és lehetőleg száz-kétszáz méterre maga előtt beküldi a lényét beharangozó, hangszórókból érkező elképesztő ricsajt.
Még jó, hogy a kerékpároknak nincsen zajuk, ha csak a tekerés közben felszálló sóhajok, nyögések, s a váltók állításának kattanása nem számít annak. Igaz, itt is akad azért néhány elfajzott, aki böhöm hangszórót szerel a csomagtartóra, és úgy repeszt, hogy közben a feneke felől nyomják a ritmust a basszusok, de szerencsére ilyenből van kevesebb. Akinek diktált tempóra van szüksége a haladáshoz, ezt zömmel diszkrétebben oldja meg, csinos kis füldugót helyezve a hallójárataiba. Ám a legtöbb bicajos láthatóan élvezi azt a csendet és nyugalmat, amit ez a a tényleg vadregényes táj ad. Lélekben ilyenkor összekacsint a tó közepén zöld kis faladikjában kapásra váró horgásszal, a felszabadultan evező kajakosokkal, kenusokkal, s a vízi világ megannyi, csak indokolt esetben zajongó példányával, miközben reméli, hogy a csendes többség az is marad, ami: csendes.
