Közeleg június 28-a, a Budapest Pride, amely minden évben a magyar főváros egyik legkonzervatívabb eseménye. Nem azért az, mert az emberi test kihívó látványa megjelenik például a magyarul is sokat olvasott Háború és béke lapjain is, ahol Tolsztoj egy báljelenet leírásakor félmeztelen nőket említ.
A Pride azért illeszkedik a magyar konzervatív hagyományba, mert az 1848-as 12 pont végén nagybetűkkel írt egyenlőségről és szabadságról szól. Arról, hogy a véleményünket egyenlő szabadsággal kinyilváníthatjuk, akkor is, ha az éppen adott kormány nem ért egyet velünk. Arról, hogy ehhez a kisebbségeknek a többséggel egyenlő joguk van. Arról, hogy a 12 pont elsője - Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését. -, a negyedik pontban szereplő törvény előtti egyenlőséggel együtt, minden hiteles magyar konzervativizmus alapja. Petőfi írta Az országgyűléshez című versében: “Sajtószabadságot, csak ezt ide! Ez oly nagy, oly mindenható ige.” A sajtószabadság pedig a szólásszabadságot is magában foglalja.
Mindezek értelmében volt példamutató konzervatív (is) Rózsa Milán. 1988-ban született, abban az évben, amikor a Fideszt alapítottuk. 2014-ben, huszonhat évesen véget vetett az életének. Meggyőződésem, hogy ez a jóvátehetetlen tragédia azért is történhetett meg, mert akkor sem tudtunk eléggé érvényt szerezni a magyar konzervativizmus fent leírt értékeinek.
2014-ben Magyarországon, ahol - Radnóti Miklós Töredék című verséből vett szavakkal -, sok ember “önként” fogadta el az önkényt, “nem csak parancsra”, “balhitekben hitt”, vagy semmiben sem, és a többség sokszor “néma volt”, mikor magányában már a halált kereste “ki szót emelt”.
Milán meleg emberi jogi aktivista volt.
A piros fehér zöldet a szexuális kisebbségek szivárványszínű zászlajával ötvöző kokárdát készített a 2011-es melegfelvonulásra, és életörömmel mosolyogva ezt írta hozzá a facebookon:
“Egy előítélet-mentes országot szeretnénk, és hogy igazzá váljon: mindenki egyenlő. (...) örüljünk annak, hogy mindenki különböző! Ne várjunk arra, hogy bármi is magától meg fog változni! Tegyünk azért, hogy megváltozzon! Tegyünk csodát, képesek vagyunk rá!”
Milán apja, ahelyett, hogy büszke lett volna a fiára, másnap öngyilkos lett.
Az engesztelhetetlen szomorúság és kétségbeesés elbújt Milán melegszívű mosolya és tettrekész bátorsága mögött.
Csak egyszer aggódtam érte, mikor titokban elmondta, hogy át fog mászni az orosz nagykövetség kerítésén, hogy az épület ajtaja előtt tarthassa fel a szivárvány színű zászlót az Oroszországban üldözött szexuális kisebbségek védelmében. Kérdeztem, hogy nem fordulhat-e elő, hogy egy biztonsági őr lelövi. Azt mondta, tudja, mit vállal, lelőni nem fogják, ha a falhoz, vagy a földre nyomják, arra fel van készülve. Nem sokkal a halála előtt az erőszakmentességért szólni mászott fel a kormánypárt székházának erkélyére.
Milán mindenki jogaiért kiállt. A hajléktalanok otthonhoz juttatását célzó tüntetésen “Meleg otthon mindenkinek” feliratú kartonlapot akasztott a nyakába.
Többször őt hívtam, ha nem találtam egy vonulós tüntetést.
- Mondasz egy slamet? – kérdezte hiteles magyar konzervatív barátom, Rózsa Milán, pár nappal a halála előtt, játékos örömmel, a korábban az Astoriától az Erzsébet híd közepéig nyúló tüntetés végén, a Clark Ádám téren.
Mondok, Milán, mondok. És remélem, legközelebb időben tudunk beszélgetni.
A szerző jogot és esztétikát tanult az ELTE-n, volt országgyűlési képviselő, szólásszabadság-kutató, magyar és Európa bajnok slammer, a Földalatti Slam Akadémia alapítója és főszerkesztője.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.