Az volt a tervem, hogy kinézek a gyerekekkel a Pride felvonulásra, de végül is nem tudtam ezt a fesztivált otthagyni, elvarázsolt. Maga az edinboroughi Gracemount közösségi kert és a mellette elhelyezkedő egykori szabadkőműves ház, arra esküdött fel, hogy ennek az igen viharvert környéknek a lakosságát támogassa és gyámolítsa. Most is hihetetlen programkavalkáddal vártak mindenkit. Ingyen pizzasütés egész nap, gyereksarok sátorral, japán masszázs, játékok, kézműves foglalkozás, ingyenes büfé, egészséges ételek sora, koncertek, parkouros bemutató és gyakorlási lehetőség (ők csinálnak épületek tetején merész mutatványokat, vagy használják ugrálóvárnak a város egészét...), zsonglőrködés, tombola. Egy darabig segítettem a páromnak berendezni a sarkát, ő lett a kézműves sarok felelős, aztán elvegyültem. A rendezvény egy másik részén egy szitáros embert vettem észre. Annyira elütött az egész ottani tömegtől libegő fehér ruhájában, aszkéta arcával, hófehér hajával, hogy mellé ültem le. Olyan régen nem láttam már szitárt, hogy arra gondoltam, ez lesz az én helyem.
Ahogy leültem a lányommal, fiammal és a lányom egyik kis barátnőjével, egy erősen kifestett hölgy állt ki a tobozokkal és levelekkel kirakott színpadra, bemutatkozott és belekezdett egy dalba, amihez egyre többen csatlakoztak, a színpad minden oldaláról jöttek be a résztvevők. A nőkön nagyon csiricsáré népviselet, erős rúzs, Ilka lányom odasúgja, apa, ezek ukránok. Ha jobban szemügyre vettem a ruhájukat, ismerősnek hat, nem magyar, de látszik, a mi házunk tájáról vannak, kicsit a matyóra, erdélyi népviseletre hajaz, sok a fekete, vörös szín benne. Mutatom is a lányomnak, nicsak, olyan mint a magyar, de értetlenkedő szemét látva megértem, semmit nem tud a magyar kultúráról, Erdélyben nem járt, és az évi 2 hét otthoni látogatás a nagyszülők konyhájára, dinnyeevésre és fagyizásra, lovaglásra és unokatesózásra szorítkozik.
A dalárda különböző stílusú ukrán dalokat mesél el, és rájövök, értem, mit is énekelnek. A pravda és más szavak, 12 év orosz tanulás alatt ragadtak rám, de nem erre gondolok. Pontosan értem, hogy a fájdalmas sorok a hazaszeretetről, honvágyról, sóvárgásról szólnak és arról, hogy miért nem láttunk egy árva férfit sem ezekkel a hölgyekkel és gyerekekkel. Le kell hajtani a fejem, arra gondolok, hogy mennyire megviselt ez a kiköltözés ide, holott az én kis tyúkszaros Odüsszeiám hol van az ő történetük mellett. Kell vagy 10 perc, mire összeszedem magam. Mikor kérdezik a gyerekeim, miről énekelnek, fordítok nekik, furcsálják, hogy beszélek ukránul.
Az ukrán előadás után egy indiai tánckar jön. Gyerekek és nők, tradicionális kosztümökben, sok arannyal, ezüsttel kirakva. Egy európai hölgy a tánckar vezetője. A kislányok elkezdik megmutatni az alap jeleket, a napot, hold, a föld, a lélek jelét. Amikor az egyik kislány föld felé tartott kézzel kaszáló mozdulatot tesz, a hölgy magyarázatot fűz hozzá. – Ez annak a jele, hogy mind testvérek vagyunk, egy nyelvet beszélünk, bárhol is élünk. Mindenki ért mindenkit, csak figyelni kell egymás szavára!
Már értem, hogyan fordíthattam csuklóból az ukrán nyelvet.
