Az volt a tervem, hogy kinézek a gyerekekkel a Pride felvonulásra, de végül is nem tudtam ezt a fesztivált otthagyni, elvarázsolt. Maga az edinboroughi Gracemount közösségi kert és a mellette elhelyezkedő egykori szabadkőműves ház, arra esküdött fel, hogy ennek az igen viharvert környéknek a lakosságát támogassa és gyámolítsa. Most is hihetetlen programkavalkáddal vártak mindenkit. Ingyen pizzasütés egész nap, gyereksarok sátorral, japán masszázs, játékok, kézműves foglalkozás, ingyenes büfé, egészséges ételek sora, koncertek, parkouros bemutató és gyakorlási lehetőség (ők csinálnak épületek tetején merész mutatványokat, vagy használják ugrálóvárnak a város egészét...), zsonglőrködés, tombola. Egy darabig segítettem a páromnak berendezni a sarkát, ő lett a kézműves sarok felelős, aztán elvegyültem. A rendezvény egy másik részén egy szitáros embert vettem észre. Annyira elütött az egész ottani tömegtől libegő fehér ruhájában, aszkéta arcával, hófehér hajával, hogy mellé ültem le. Olyan régen nem láttam már szitárt, hogy arra gondoltam, ez lesz az én helyem.
Ahogy leültem a lányommal, fiammal és a lányom egyik kis barátnőjével, egy erősen kifestett hölgy állt ki a tobozokkal és levelekkel kirakott színpadra, bemutatkozott és belekezdett egy dalba, amihez egyre többen csatlakoztak, a színpad minden oldaláról jöttek be a résztvevők. A nőkön nagyon csiricsáré népviselet, erős rúzs, Ilka lányom odasúgja, apa, ezek ukránok. Ha jobban szemügyre vettem a ruhájukat, ismerősnek hat, nem magyar, de látszik, a mi házunk tájáról vannak, kicsit a matyóra, erdélyi népviseletre hajaz, sok a fekete, vörös szín benne. Mutatom is a lányomnak, nicsak, olyan mint a magyar, de értetlenkedő szemét látva megértem, semmit nem tud a magyar kultúráról, Erdélyben nem járt, és az évi 2 hét otthoni látogatás a nagyszülők konyhájára, dinnyeevésre és fagyizásra, lovaglásra és unokatesózásra szorítkozik.
A dalárda különböző stílusú ukrán dalokat mesél el, és rájövök, értem, mit is énekelnek. A pravda és más szavak, 12 év orosz tanulás alatt ragadtak rám, de nem erre gondolok. Pontosan értem, hogy a fájdalmas sorok a hazaszeretetről, honvágyról, sóvárgásról szólnak és arról, hogy miért nem láttunk egy árva férfit sem ezekkel a hölgyekkel és gyerekekkel. Le kell hajtani a fejem, arra gondolok, hogy mennyire megviselt ez a kiköltözés ide, holott az én kis tyúkszaros Odüsszeiám hol van az ő történetük mellett. Kell vagy 10 perc, mire összeszedem magam. Mikor kérdezik a gyerekeim, miről énekelnek, fordítok nekik, furcsálják, hogy beszélek ukránul.
Az ukrán előadás után egy indiai tánckar jön. Gyerekek és nők, tradicionális kosztümökben, sok arannyal, ezüsttel kirakva. Egy európai hölgy a tánckar vezetője. A kislányok elkezdik megmutatni az alap jeleket, a napot, hold, a föld, a lélek jelét. Amikor az egyik kislány föld felé tartott kézzel kaszáló mozdulatot tesz, a hölgy magyarázatot fűz hozzá. – Ez annak a jele, hogy mind testvérek vagyunk, egy nyelvet beszélünk, bárhol is élünk. Mindenki ért mindenkit, csak figyelni kell egymás szavára!
Már értem, hogyan fordíthattam csuklóból az ukrán nyelvet.
Lecsukom a szemem és repülök a szitárral. A fehér gyolcs ruhás férfi, elkezd játszani. Maharadzsákat látok, ókori katonákat, palotákat, nyomortelepeket. Nem tudom meddig tart ez az utazás, de hirtelen térek vissza, összerezzenek. A szitáros úr leteszi a hangszert, pakolászik, valószínűleg elaludtam a táncházban.
A fesztivál késő délután zárja a kapuit, hazavonulunk és felkészítjük a csapatainkat az estére. Ritka pillanatok egyike, hogy a párommal együtt tudunk szórakozni. A gyerekek barátai átjönnek aludni, nincs ránk szükség, így elvonulhatunk a tengerparti programra. Minden évben ezen a napon, amikor a leghosszabb a nappal Skóciában, mindig hatalmas népünnepély van Portobellón. Végig a parton rengeteg kis buli sorjáz, tüzek, zsonglőrök. Találkozunk vagy tíz barátunkkal, lengyelek, skótok, és vonulunk. Minden ragyog, emberek tömegei nézik az égboltot. Több száz tűz lobog, vannak, akik raklapokból építenek máglyát. Az egyik öböl felől ütemes zene csapja meg a fülünk, egy több ezres rave bulira bukkanunk. Azt hiszem, több évtizedes tapasztalattal mondhatom, hogy a legjobb bulik a spontán bulik, amelyekre nem készülünk fel, ahol nincs elvárás. A fesztiválok alapvetően ott vannak elszabva, hogy már semmilyen fényjáték, vagy zene nem tudja a profitorientáltságot elleplezni, de az ilyen pici bulikban, még megvan az, amit a kilencvenes években éltem át, amikor ott lehettem a magyar elektronikus zene születésénél.
Az ilyen helyek a vicces, eredeti és nagyon szórakoztató emberek fészkei. Kicsit táncolok a tömegben, fából építek ingatag faszobrokat idegenekkel, nézem a tengert, sörözöm, ülök a tűznél, nézem a többi embert. Láthatóan, egy nagy részük a Pride felvonulásról van, csiricsáré kosztümkavalkád az egész. Az este közepén valaki megrángatja a hátizsákom. Alig hallom, mit kiabál, annyira hangos a zene. – Figyelj má, nem te vagy a magyar arc? – De, miért? – Itt van egy másik magyar, gondoltam szólok!
Na, idehoztak egy valakit a nyakamra, remélem az összes sztereotípiát hozza, biztos be lesz rúgva, lesz nála pájinka, és valahogy majd a búbánatos magyar közállapotokról fog sóhajtozni, változásról... Meg kéne lépnem. De késő.
Egy kifejezetten vidám, manófejű ember vigyorog rám.
– Ide rángattak hozzád, mondták, itt egy magyar, tudom, nagyon gáz, nem akartam tolakodni...
– Éppen szökésben vagyok előled, de látom egy cipőben vagyunk... Minek rángattak ide a haverjaid?
– Azt hiszik, valami hatalmas élmény honfitársba botlani. Nem mondom, hogy kerülöm a magyarokat, de tényleg volt olyan, hogy bemutattak valakinek, aki 10 perc múlva máris kölcsön kért tőlem.
– Velem még nem volt ilyen, de egyszer egy barátnőnket Dublinba meghívta egy hülye vacsorázni, és a botanikus parkban vadászott le két szerencsétlen kacsát, mármint a vacsorához. Igyunk valamit? Söröm van egy hátizsákkal.
Bontunk egy sört, kiülünk egy betontömbre a parton. Nagyon sokat röhögünk, elképesztő sztorijai vannak a srácnak, de nekem is.
– Miért kellene valakivel megismerkednem azért, mert magyar? – kérdezi. – Otthon se megyek oda mindenkihez, hogy helló, te is magyar vagy, dumáljunk egyet.
– Én nem kerülöm őket, de egyre inkább azt veszem észre, hogy ahogy helyére billent az angolom, már nem azt nézem, hogy ki magyar, mert értelmét vesztette a kommunikációs kényszer. Mondjuk magyarul tudom magam igazán kifejezni, szóval, úgy módosítok, hogy az a legjobb, ha magyarral tudok beszélgetni, de olyannal, akivel egy hullámhosszon vagyok, nem kényszerből, érted? A másik meg, hogy azon merengtem az előbb, hogy mit keresek én itt? Hogyan kerültem én ide 8 éve? Mit keresek én ezen a parton? Ez teljesen szürreális, igazából nekem nem is kellene itt lennem!
– Nagyon durva, én is mindig ezen kattogok. Hogy mit keresek én itt?! Azt hittem, hogy egyedül vagyok ezzel. Kérdezgetem a magyarokat, de nem látják a fonákját ennek az egésznek. Téboly, hogy mi itt vagyunk, ugyanakkor fantasztikus. Hogy mi nem olyanok vagyunk, mint a magyarok. Hazamegyek, hallod, de egyre ritkábban, az ország egy dzsungel lett. Mindenki dzsungelharcos, csak éljem túl a mai napot attitűddel. Mindenki be van feszülve, penge szájak, idegesek, feszültek, nem érzem magam jól otthon, itt meg minden olyan könnyed, de mégsem ez a hazám, érted ezt?
– Ühüm...
– Most is a Pride-on... A rendőrök ott vonultak az első sorban, integetve, meg kicicomázva, és ez annyira természetes, mit kell ezen feszülni, otthon meg be akarják tiltani, tiszta beteg...
– Igen, volt egy szomszédunk, rájött, hogy meleg a lánya. Elmesélte anyámnak, hogy az egyetemen, akkor még illegális volt, feljelentette egy szobatársát, mert leszbi volt, és azt a nőt kicsapták,,, Ez most az ő büntetése. A büntetése, mert ez egy büntetés... Hallod? Igaz a nő aztán elfogadóvá vált, szóval, tanult a sztoriból.
A srác végül elköszön, elsodorja az este, magamban ülök a betontömbön, nézem a hullámzó tömeget, a fesztelen szórakozókat. Fiúk fiúkkal, lányok lányokkal, lányok fiúkkal és fiúk lányokkal. Azon gondolkodom, hogy miért zavar ez valakit? Valszeg azért, mert gondja van magával, vagy tényleg érintett, mert nekem egy kellemetlen pillanatot sem okoz két bármely nemű szerelmes látványa, az biztos.
Nézem a tömeget, a faszobrokat építő barátaimat, a tomboló táncosokat, a páromat, aki végre nem uzsonnát csinál, vagy tereget, hanem önmaga lehet. Olyan jó lenne elmondani ezeknek az embereknek, hogy lehet, nem is sejtik, mennyire szerencsések. Hogy egy árva rendőrt nem láttam egész éjjel, itt nem lesz razzia, mint a Fishing on Orfűn, itt nem fognak stikában agyonverni senkit, itt mehet a Pride, hogy jogbiztonság van. Hogy basszus, idejöttem nyolc éve és szabad lettem, nem kötnek a konvenciók, anyagi biztonságban vagyok, otthon a tanári fizetésből biztos nem engedhetném meg magamnak ezt az életminőséget. Odakiabálnám nekik, hogy élvezzék ők is ezt, mert egyre több helyen van háború...
De kinek kiabáljak? Minek? Úgysem érthetik, az ember csak akkor értékeli, amije van, amikor elveszíti azt. Olyan, mint egy Petru nevű román barátunk, aki Svédországba került, de előtte 15 évig élt Magyarországon, valami szív specialista orvos volt. Mikor visszatért a Szigetre bulizni, kétségbeesve mesélte, hogy nem tud kinn szórakozni, mert olyan rosszak a svéd diszkók, klubok, hogy az egy vicc. Egy hétig tombolt a Szigeten és ezt üvöltözte:
– Nem tudjátok, mitek van, nem tudjátok, mitek van!
