Tiszás összeomlás, látványos megsemmisülés a tévévitában – ezzel a címmel jelentkezett szerdán, a címlapján a kormánylap. Nyilván szívük joga, hogy így lássák, mint ahogy az is, hogy túlzó, igaztalan jelzőkkel aggasszák tele beszámolójukat. Pontosan annak megfelelően, ahogy ezt a gazda megkívánja tőlük. Márpedig a gazda azt kívánja, hogy ott üssék-vágják Magyar Pétert és a Tiszát, ahol érik, és a propagandisták, ennek megfelelőn, ott is ütik, ahol nem érik. De nem akarom elemezni a propaganda sajtó működését, már csak azért sem, mert ez a kifejezés – propagandista – is felemeli őket, feltételez valami szakmai tudást, alapvető korrektséget. Azaz: úgy hazudj, hogy az hihető legyen. A kormány fizetett csapata azonban nem eszerint működik, tudjuk más elvárásoknak akar megfelelni; hol megpróbálja kitalálni minek örülnének ott fenn, mivel lenne elégedett a Gazda – álljon itt nagy kezdőbetűvel –, hol megfelel az utasításnak, miszerint a tények abszolút mellékesek, elhanyagolhatóak.
Most nem erről van szó. Mert persze a felütés és az egész interpretáció hamis megállapításokon nyugszik, az azonban nem vitatható el, hogy az első Fidesz-Tisza tévévita a kihívó szempontjából nagyon rosszul sikerült. Persze illő lenne ezen is finomítani egy kicsit, ezért fogalmazzunk így: rosszul sikerült. Az ATV stúdiójában megrendezett este Kulja András, a Tisza egészségpolitikusa szempontjából vereséggel zárult. És nem azért, mert ellenfele, Takács Péter államtitkár jobb és felkészültebb lett volna. Egyáltalán nem. Takács Péter valójában nem akarta meggyőzni a nézőt, nem hozott elő értető és elfogadható érveket amellett, hogy a kormány jól használta fel ez elmúlt tizenöt évet, és sikerágazattá tette az egészségügyet. Nem, Takács
igyekezett, pontosan úgy, ahogy ezt a kormány többi tagja, élén a miniszterelnökkel teszi, becsapni a nézőt. Megtéveszteni elővarázsolt, a pillanat hevében ellenőrizhetetlen számokkal, személyeskedő támadásokkal, előírt politikai támadásokkal megspékelve.
Takács nem riadt vissza a hazugságoktól sem, illetve attól, hogy letagadjon olyan dolgokat, amelyeket ő maga mondott, állított (pl: az elmaradó 25-26-os bérekről). Igyekezett határozott hanggal olyan látszatot kelteni, mintha tökéletes ura lenne a magyar egészségügynek, mit sem törődve azzal, hogy a magyar lakosság tapasztalata teljesen eltér az általa felfestett képtől.
És mégis: lehet mondani, hogy legyőzte Kulját. Aki felkészületlennek, félénknek, rossz hangsúlyokat, intonációkat és ütemet választva vette fel a harcot. A legegyértelműbb helyzeteket sem tudta kihasználni, olyan volt, mint akit felkészítettek ugyan valamire, de nem arra ami történt, vagy ami történhet. Azzal, hogy a Fidesz hagyományait felelevenítve hússzor kimondja a „magyar emberek” szóösszetételt, még nem szólítja meg a nézőket, nem vált ki belőlük érzelmi azonosulást, viszont azt üzeni: híján van az érveknek, és még a debattőri képességeknek is.
Természetesen szó nincs arról, amit pártlap ír: a Tisza nem omlott össze; ha ennyi elég lenne az összeomláshoz, akkor a Fidesz, a kormány minden nap összeomlana.
Amúgy, lényegében, össze is omlik, a szemünk előtt, nap, mint nap