Felkaptam a fejemet, és akkor néztem meg először, kivel sodort össze a véletlen. Egy valószerűtlenül kék szempárba akadt a tekintetem. A fiatal nő egy jelenés volt a hétköznapok rögvalóságában egy budapesti kerület láthatóan amortizálódó egészségügyi intézményének hangyabolyként nyüzsgő emberraja közepén. A kávéját kortyolva, tudomásul véve a csodálatomat rám mosolygott, és megkérdezte, hány óra. Megmondtam neki, megköszönte és magyarázni kezdte, hogy mindjárt lemerül a mobilja, a power bankot otthon felejtette, ezért nem meri folyton nézegetni, mennyi lehet az idő, de tudnia kell, mikor mehet a kezelésen tartózkodó férjéért. Megéreztem, ez a nő beszélni akar. Nem beszélgetni, beszélni. El akar mondani valamit, és alig várja, hogy valaki horogra akadva meghallgassa. Nem tévedtem.
Letettem a mobilt. Maga is vár valakit? – kérdezte. Nem, én alanyi jogon ülök itt, feleltem, és mutattam a vérvétel helyét leszorító vattát a karomon, mire felnevetett. Tehát még humora is van, szűrtem le. Bár tudtam, ő akar elmesélni valamit, megragadtam az alkalmat. Előre elnézését kértem tőle azért, amit kérdezni fogok, ha nem akar, ne is válaszoljon, dadogtam, de mindig is izgatott, vajon milyen lehet igazán szépnek lenni. Nem valakihez képest viszonylagosnak, hanem mindenki által elismert, abszolút szépségnek, tettem hozzá. Az obligát válaszra készültem, miszerint ez óriási teher, az emberek irigyek, butának nézik őt, pedig nem is szőke, az iskolákban, munkahelyeken kétszer annyit kell letennie az asztalra, hogy bizonyítsa tudását, rátermettségét – de nem ezt válaszolta. Elkomorodott, a nevetés előcsalta gödröcskék eltűntek az arcáról.
„A látható lényegtelen. Szép, nem szép, mindegy. Az egészség a fontos" – tette hozzá nyomatékosan. Akkor láttam meg, hogy a kezében zsebkendőt gyűröget. A harmincasnak látszó Edit elmesélte, hogy a férjénél hererákot diagnosztizáltak harmincnégy éves korában. Mindketten a jogi karon végeztek, ígéretes karrier előtt álltak. Szerény anyagiakkal rendelkező, vidéki, sokgyermekes családok első, a fővárosba költöző gyermekei voltak, ösztöndíjjal, kollégiumban, tanulás melletti munkával sikerült abszolválniuk az öt évet. Dani fizikai munkát végzett, Edit sokszor állt modellt a képzőművészetis hallgatóknak, az Epreskertben. Bőven lett volna jól fizető modellmunka is, de úgy döntöttek, ha már a külsejéből szerez pénzt, legalább legyen köze az igazi művészethez. Olyan munkát választottak, amely nem terhelte az idegrendszerüket, mert azt a tanulás szolgálatába állították. Ennek kissé ellentmondott, hogy Danival a nyarakat gyerektáborokban töltötték kisegítőként a pedagógusok mellett, mert mindketten nagyon szeretik a gyerekeket. Harmadévesek voltak, amikor elhatározták, nekik legalább három gyermekük lesz. Abban statisztikailag biztosan lesz fiú és lány is, reménykedtek.
De nem lett – gördült végig egy könnycsepp a szép arcon. Egy sem – remegett meg Edit szépen ívelt, tökéletesre rúzsozott szája széle.
Diplomázás után mindketten egy-egy nagy cégnél kaptak jól fizető, költségtérítéses, sok juttatásos, év végi bónuszt is tartalmazó álommunkát, de nem szálltak el, nem lettek munkaalkoholisták, és hétvégén sem fojtották pia- és droggőzös bulikba fáradtságba szürkült hétköznapjaikat, mint generációjuk nagy része, hanem összeházasodtak, és majd’ tíz év kemény munkájával, és hatalmas kölcsön bevállalásával megteremtették a gyerekvállalás alapját. Anélkül nem mertek, és nem is akartak babát, emelte rám a döntésük miatt láthatóan kicsit szégyenkezve majolika kékségű tekintetét Edit, mert a gyermekkoruk szűkös anyagi helyzetéből fakadó folyamatos hiányérzet felnőttként is kísértette őket, ezért nem akarták utódaikat kitenni a nélkülözésnek. Lett egy háromszobás, kertvárosi lakásuk és nagy boldogan nekifogtak a gyerekprojektnek, amikor is egy szerelemittas, tavaszi éjjelen Edit egy furcsa duzzanatot tapintott ki férje heréjén. Az ébren töltött éjszakán szorosan ölelték, és nyugtatgatták egymást, reggel nyolckor már időpontért telefonáltak a háziorvosukhoz, aki egyben Dani tenisztársa és jó barátja is. Délutánra már megvolt a beutaló az onkológiára, és különböző képalkotó vizsgálatokra. Ebből a szempontból szerencsések voltunk – suttogja Edit.
Tizenkét óra leforgása alatt fenekestül felfordult az életük. Este még gyermekgügyögésről álmodoztak, másnap délután már enyhe lefolyású, gyógyítható stádiumú daganatos betegséggel is megelégedtek volna. Harmadnapra megvolt a protekciós, gyorsan elkészülő diagnózis, hererák. Ennek harmadik éve. Edit elhallgatott. És most hogy van? – törtem meg a csendet. Meggyógyult, kontrollra jöttek? – érdeklődtem reménykedve. Megrázta a fejét, gesztenyebarna csigái vadul hullámzottak. Amikor felfedezték a daganatot, már előrehaladott állapotban volt, és a műtét ellenére, a nyirokrendszer útján áttétet képezett. Jelenleg a májnál tart, a kemoterápia és sugárkezelés ellenére, suttogta Edit. Az orvosai nem értik, hogyan élhet még egyáltalán. „Én tudom. Az irántam való szeretet élteti." Nem tudja elengedni? – kérdeztem, szinte csak lehelve a szavakat, mert minek okoskodom. „De. Én el tudnám. Ő nem akar magamra hagyni", nézett rám. A tekintete váratlanul megkeményedett. Ilyen lehet egy tárgyaláson, amikor sárba döngöli az ellenfelét, gondoltam. „A munkahelyemen nem tudják, hogy Dani halálos beteg, és én saját szülött helyett a gyerekemként ápolom őt. Tolókocsiban tud csak közlekedni a lakásban, a kezeléseken kívül nem mozdul ki, csak a teraszra gurul ki jó időben. Jó, hogy kertkapcsolatos, lakóparki lakást vettünk a leendő gyerekeink miatt", nevet fel keserűen. „A szépséget kérdezte. Azzal az van, hogy végre élvezem. Remek álca. A közvetlen családon kívül senki nem tudja, mivel küzdök. A környezetem csak a szép nőt látja, aki reggelente kisminkelve beül az autójába, elhajt a belvárosi irodájába, sikeres ügyvédként cégeket képvisel, amivel rengeteget keres. És jó dolgában azt sem tudja, mit csináljon, de gyereket, azt nem szül, az istennek sem, pedig már bőven ideje lenne, benne van a korban, tik-tak, tik-tak", vékonyodott el a hangja. „Mindenki kenetteljesen érdeklődik, mikor jön már a baba, szépen élünk, mi kell nekünk, mire várunk még, és mutogatják a saját gyerekük, unokájuk fotóit. Amikor hazamegyek, anyám sír, hogy nem lesz tőlem unokája, hiába vigasztalom, hogy de a többi öt testvéremtől meg igen. Ez is fájdalmas, egyben fárasztó és frusztráló. Én vigasztaljam őt, amikor engem kéne? Amikor elsősorban az én veszteségem? Dani azért nem akarja elhíresztelni, hogy halálos beteg, mert a kínlódás mellett nem viselné el a sajnálkozást. Azért tud kitartani, mert nem kell foglalkoznia az emberek véleményével, legalább az nem meríti le az energiatartalékait. Bár ez az én keresztem. Hogy én meg vállalom, hogy nincs semmi baj, minden nagyon heppi velünk, és úgy is kezelnek. Nem tudom, meddig bírom, de ezt senkinek nem merem mondani. Egy halálos beteg helyett én nyivákoljak?", kérdezte, és kifújta az orrát. Dacosan felvetette a fejét, és tekintetét válaszra várva az enyémbe fúrta. Lesütöttem a szememet. Szerencsére ekkor mégiscsak pittyent egyet a mobilja. Nem tudtam mit mondani. „Köszönöm, hogy meghallgatott", érintette meg a vállamat, majd felállt, és választ sem várva elindult a lift felé, amelyből egy kerekesszékes, előregörnyedt, kopasz férfit tolt ki egy nővér. Edit a tűsarkúján szinte repült feléje, haja repkedett a válla körül. Hogy vagy, édesem?, kérdezte és homlokon csókolta a férfit. A bejáratnál álló biztonsági őr kitárta nekik az üvegajtót, hosszan a nő után nézett, aztán fejét csóválva, lassan becsukta az ajtót.
