Felkaptam a fejemet, és akkor néztem meg először, kivel sodort össze a véletlen. Egy valószerűtlenül kék szempárba akadt a tekintetem. A fiatal nő egy jelenés volt a hétköznapok rögvalóságában egy budapesti kerület láthatóan amortizálódó egészségügyi intézményének hangyabolyként nyüzsgő emberraja közepén. A kávéját kortyolva, tudomásul véve a csodálatomat rám mosolygott, és megkérdezte, hány óra. Megmondtam neki, megköszönte és magyarázni kezdte, hogy mindjárt lemerül a mobilja, a power bankot otthon felejtette, ezért nem meri folyton nézegetni, mennyi lehet az idő, de tudnia kell, mikor mehet a kezelésen tartózkodó férjéért. Megéreztem, ez a nő beszélni akar. Nem beszélgetni, beszélni. El akar mondani valamit, és alig várja, hogy valaki horogra akadva meghallgassa. Nem tévedtem.
Letettem a mobilt. Maga is vár valakit? – kérdezte. Nem, én alanyi jogon ülök itt, feleltem, és mutattam a vérvétel helyét leszorító vattát a karomon, mire felnevetett. Tehát még humora is van, szűrtem le. Bár tudtam, ő akar elmesélni valamit, megragadtam az alkalmat. Előre elnézését kértem tőle azért, amit kérdezni fogok, ha nem akar, ne is válaszoljon, dadogtam, de mindig is izgatott, vajon milyen lehet igazán szépnek lenni. Nem valakihez képest viszonylagosnak, hanem mindenki által elismert, abszolút szépségnek, tettem hozzá. Az obligát válaszra készültem, miszerint ez óriási teher, az emberek irigyek, butának nézik őt, pedig nem is szőke, az iskolákban, munkahelyeken kétszer annyit kell letennie az asztalra, hogy bizonyítsa tudását, rátermettségét – de nem ezt válaszolta. Elkomorodott, a nevetés előcsalta gödröcskék eltűntek az arcáról.
„A látható lényegtelen. Szép, nem szép, mindegy. Az egészség a fontos" – tette hozzá nyomatékosan. Akkor láttam meg, hogy a kezében zsebkendőt gyűröget. A harmincasnak látszó Edit elmesélte, hogy a férjénél hererákot diagnosztizáltak harmincnégy éves korában. Mindketten a jogi karon végeztek, ígéretes karrier előtt álltak. Szerény anyagiakkal rendelkező, vidéki, sokgyermekes családok első, a fővárosba költöző gyermekei voltak, ösztöndíjjal, kollégiumban, tanulás melletti munkával sikerült abszolválniuk az öt évet. Dani fizikai munkát végzett, Edit sokszor állt modellt a képzőművészetis hallgatóknak, az Epreskertben. Bőven lett volna jól fizető modellmunka is, de úgy döntöttek, ha már a külsejéből szerez pénzt, legalább legyen köze az igazi művészethez. Olyan munkát választottak, amely nem terhelte az idegrendszerüket, mert azt a tanulás szolgálatába állították. Ennek kissé ellentmondott, hogy Danival a nyarakat gyerektáborokban töltötték kisegítőként a pedagógusok mellett, mert mindketten nagyon szeretik a gyerekeket. Harmadévesek voltak, amikor elhatározták, nekik legalább három gyermekük lesz. Abban statisztikailag biztosan lesz fiú és lány is, reménykedtek.
