Mariska Hargitay: Nagyobb magyar vagyok, mint eddig

Nagyon korán elvesztette az édesanyját.

Így van, ez pedig nagyon megérintett engem. Úgy éreztem, a távozása egyfajta lyukat ütött a lelkembe. Tudja, egy gyermeknek szüksége van az anyjára, ő a legbiztosabb pont az életben és az ő általa generált öntükörképünk az, melynek segítségével fel tudunk nőni. A szüleink életén keresztül válunk felnőtté. Sokáig nagyon magányos voltam, az üresség mart belül, valahol Seholországban, egészen addig, amíg végül nagyon közel nem kerültem az apámhoz, aki csodálatos ember volt és maximálisan elkötelezett szülő. A hősömmé vált.

A My Mom Jayne-ben édesanyja, Jayne Masfield életét kutatja, szinte az összes rokonát meginterjúvolja. Sokszor váratlan érzelmek kerülnek felszínre, melyek kevésbé dedikált beszélgetések során talán rejtettek maradtak volna.

Egyik nap felkerekedtem a New York-i lakásomból – itt élek a Különleges ügyosztály folyamatos forgatása miatt – és elindultam Los Angelesbe, mert mondtam a testvéreimnek, mindegyikükkel szeretnék beszélni a film kapcsán. És azt hiszem, mindannyian megdöbbentek és egy kicsit megijedtek, mert én vagyok az a típus a családban, aki szeret ásni. Én vagyok az, aki azt mondja, hogy menjünk bele, beszéljük át és tisztázzuk a dolgokat, míg ők mindannyian azzal töltötték az életüket, hogy megpróbáljanak felépülni az anyjuk elvesztésének traumájából. Mindannyian élik az életüket, és megtalálták a módját, hogy boldoguljanak. De én azt mondtam, szerintem van még több a háttérben, és szeretném, ha velem tartanának ezen a kutatóúton. Eleinte mindannyian nagyon bizonytalanok voltak. De a legfontosabb, ahogy ők mondták: bíznak bennem. És ez rendkívüli érzés volt.

A filmjében mindemellett a tiszteletet is kiharcolja az édesanyjának: megmutatja, hogy míg fiatalon Hollywoodban a „csinos szőke” archetípusa volt, ma már sokan csodálják őt.

Ő valóban egy ikon volt. Bátran és másképp tett dolgokat – még mielőtt mások ezeket meg merték volna lépni –, és félelem nélkül. Ha most ránézek, csak azt mondom: a mindenségit! Én úgy hívom, hogy régészeti ásatás volt az a folyamat, hogy kiderítsem, ki volt ez a személy. Kicsoda Jayne Mansfield? Megnézed ezeket a fotókat a szív alakú úszómedencéről, az állatkertről, az összes állatról és a rózsaszín elefántról, aki a gyerekeit vitte talk show-ba. Ez őrület volt. Ma már senki sem tudna botrány nélkül ilyet módon élni. És látni, ő hogyan boldogult, milyen ügyesen navigált a stúdiórendszerben, és aztán ennek ellenére hogyan zárták be egy dobozba. És szerintem ez az, amit annyira megértek, mert én másképp csináltam. Sosem akartam, hogy bezárjanak egy dobozba, és igazán az apámat vettem példaképemnek, aki tényleg kiharcolta a saját útját.

Ő volt a példaképem, tőle tanultam meg: soha ne hagyd, hogy mások mondják meg neked, ki vagy! Ilyen nevelést kaptam tőle. Ha valamit csinálsz, csináld végig. Mickey okos volt, tanult Jayne hibáiból. Ám amikor szeretett volna tanácsot adni, anya már nem mindig hallgatott rá. De én hallgattam. És ezért tudom, hogy kiváltságom van, hogy irányíthatom az életemet és a karrieremet, mert tanultam Jayne hibáiból. A szüleim bajnokok voltak, a film pedig egy nekik fogalmazott szerelmeslevél.

Több évtizedes titok derült ki a forgatás során, jelesül, hogy pontosan ki is a biológiai apja. Ez megváltoztatta az ön nemzeti érzéseit?

A szüleim úgy „dobtak le” egy táborba Balatonkenesén tízéves koromban, hogy akkor még egy szót sem beszéltem magyarul, de itt rá voltam kényszerítve, hogy megtanuljam a nyelvet. „Majd megoldod.” Hát, megoldottam. Aztán később, amikor Olaszországban voltunk spagettiwesterneket forgatni, többen kérdezték, hogy ez a „Maria nevű, fekete hajú, sötét szemű kislány biztos nem olasz?”. Furcsa volt. Úgy éreztem, pont anyámra nem hasonlítok, hanem inkább Mickey-re ütöttem, mert mi voltunk a két harcos a famíliában. Aztán, amikor huszonöt éves koromban megláttam azt a fotót, amelyről a filmben is beszélünk, olyan volt nekem, mintha a világ omlott volna össze. Vicces: az anyakönyvi kivonatban Mariska a nevem, de iskolás koromban volt egy időszak, amikor Maria voltam, mert senki sem tudta kiejteni a nevem. Amikor a főiskolára mentem, újra elkezdtem használni a Mariskát. Aztán jött ez a fotó. Engem nagyon felzaklatott, de akit nálam is rosszabbul érintett: az Mickey volt. Jobban bántott az ő fájdalma, mint a sajátom. Ő volt addig is az apám, ezek után is ő volt az apám, csak éppen nekem nem volt világos, hogy ki vagyok immár.

Amikor a forgatás alatt felkereste a biológiai apját, milyen élmény volt?

Nagyon tisztességes és kedves ember. Az volt az első kérdése, hogy van az apám? Mickey volt a legjobb az apa a világon, de az sem baj, ha a dolgok mélyére nézünk és felfedezzük, kik is vagyunk valójában.

Az önismeret céljával hozta létre JoyFul Heart Alapítványt?

Igen, van egy alapítványom a szexuális erőszak és a családon belüli erőszak áldozatainak, de arra is bátorítjuk a túlélőket, hogy lépjenek elő, meséljék el a történetüket. Megkértem az áldozatokat, hogy lépjenek elő és mondják el, mi történt velük. Tavaly én is előálltam – nem tudom, olvastátok-e a People magazinban –, elmeséltem a történetemet. Hárítsuk át a felelősséget! A felelősség nem az áldozaté, hanem az elkövetőé. Ez egy nagyon megerősítő érzés. Úgy éreztem, ha megkérem a túlélőket, hogy lépjenek elő, meséljék el a történetüket, akkor én is bátor akarok lenni és elmesélni a sajátomat. Mert ez az igazság rólam.