„A háború, a háborúk mindent megváltoztatnak.” (Lénárd Sándor)
Feldúlt francia fiatalasszony adta föl magát egy párizsi rendőrőrsön 1928. július 21-én. Louise Landy (1892–1981) vallomást tett: rue de Bagnolet 34. alatti otthonukban a férje részegen megverte, revolverrel fenyegette, hogy megöli kétéves kisfiukat; rémületében felkapta a fegyvert, és kétszer fejbe lőtte az urát. A tragédiából címlapsztori lett, az áldozat ugyanis már ismert volt, bizarr önjelölt celeb.
Paul Grappe (1891–1928) egy középkorú sajtkereskedő és egy tinédzser lány viszonyából fogant. Szakma nélkül próbált szerencsét a fővárosban. Keményen dolgozott, gyorsan tanult. Mandolinleckék közben ismerkedtek meg. Fiatalon, szerelmesen, szegényen házasodtak össze (1911). A sportos Paul a seregben megbecsült élkatona lett, de alig várta a leszerelést. Kis békére vágyott – helyette jött a nagy háború.
A 102. gyalogsági ezred káplárjaként kétszer is megsebesült 1914 őszén. Másodjára öncsonkítással vádolták, amiért halálbüntetés járt. Megszökött a kórházból, vissza a fővárosba. Az anyósáéknál rejtőzött el, az utcára nem merészkedett. Unalmában húzta magára a felesége ruháját. Louise női frizurát varázsolt neki, kifestette, melltartóját kitömte. Az álca kávéházban debütált: egy idősebb úr még kacsingatott is a „két hölgynek”.
Paul attól fogva Suzanne Landgard álnéven élt. Titkát a békekötés után sem fedhette fel, mert a dezertőrökre börtön várt. Így a négy fal között házaspár voltak, kifelé megmaradtak lakótársnőknek. Ám az alteregó Suzy éjszakánként eljárt a kétes hírű Bois de Boulogne parkba, ahol alkalmi élvezetet hajszolók randevúztak egymással és hivatásosokkal, törzsvendég lett a „belle partouze” tivornyákon.
Az amnesztia sem szabadította fel. Nyolc év múltán, hogy újra Paul lehetett, legszívesebben női énjének kalandjairól mesélt a bulvárlapoknak. Eldicsekedett barátaival és barátnőivel, azzal, hogy többen megkérték a kezét, sőt hogy ő volt „az első nő”, aki ejtőernyővel ugrott. Édes hármasban is éltek egy Paco nevű spanyol fiatalemberrel. Paul akarta, hogy Louise csábítsa el a kedvéért, azután éppen ő hisztériázott féltékenységében.
Addigra végképp meghasonlott önmagával. Depresszióba zuhant, egyre durvábban ivott, ütlegelni kezdte a feleségét. Gyermekük született, a kis Paul, de az sem csillapította le sokáig. Odahaza dühöngött újra és újra, amíg csak el nem dördült az a két végzetes lövés. Majd jött a következő tragédia: amíg Louise előzetes letartóztatásban ült, a fiúcskát – hiába védte meg az apjától – elvitte az agyhártyagyulladás.
A bírósági tárgyaláson a védőügyvéd perverz szörnyetegnek festette le Pault. Amin a szerencsétlen frontkatona és szökevény keresztülment, amit a poszttraumás stressz művelt vele, nem hatotta meg a szaftos szenzáción csámcsogó közönséget. Legalább a vádlottat megszánták, üdvrivalgás fogadta a felmentő ítéletet. Louise új életet kezdhetett: megint férjhez ment, megint átvészelt egy világháborút. Hosszú, békés öregkor adatott neki, csaknem kilencven évet élt.