Magyarország területén mindösszesen egy, ráadásul kutyafuttatós parkot neveztek el róla. Róla, aki az egykori erdélyi írók között a legnagyobb volt. Karácsony Benő, a magyar nyelv és képalkotó írói fantázia művésze. Mint Németh László 1928-ban írta: Pjotruska című regényében szokatlan, új hang szólal meg. Ez a hang egészen társtalan a magyar irodalomban.
Ha Karácsony Benő olyan szerencsés, hogy nem kényszerítik vagonba azok, akik magyarul beszéltek, de – emberi minőségük szerint – nem voltak magyarok, akár Nobel-díjat is kaphatott volna.
Mint Bächer Iván írta a Névsorolvasóban, az író már életében is kivetett, cserbenhagyott ember volt. Helyzete nem változott. Lásd: kutyafuttató!… És már majdnem természetes, hogy a DIA, a Digitális Irodalmi Akadémia írói között is hiába keressük a nevét és műveit.
Dehogy természetes! Irodalmilag és nemzetileg is természetellenes. A jelölésének szerzői jogi probléma nem lehetett az akadálya. A hetven év, amennyinek az író halála után el kell telnie, hogy a műveit már ne védje szerzői jog, ugyancsak letelt. Tizenegy éve volt ez a fordulópont. Úgyhogy erre nem lehet hivatkozni. Megjegyzem, előtte sem nagyon lehetett, mondjuk az örökösök konokságára hivatkozva, mert a fiát megölték a nyilasok Pesten, a feleségét pedig az elmegyógyintézetben érte a halál, miközben az író füstté vált.
Ha valaki drámát írna róla, a cím az lehetne: hogyan öljünk meg egy halott írót? Vagy: hogyan öljünk meg kétszer egy magyar írót?
Bevallom, ezt a Karácsony Benőt ért mai kirekesztést egyáltalán nem értem. Életében, mint Bächer írja, a kivetettség magyarázható. A románoknak magyar volt, a magyaroknak erdélyi, az erdélyieknek zsidó, és végül még a zsidók is megharagudtak rá, mert ragaszkodott a magyarságához. Aztán eltelt nyolcvan év…
Hogyan lehetséges Karácsony Benő kivetettsége ma, az irodalmára, költőire, íróira oly büszke Hunniában? Már nem büszke?
És még csodálkozik a fiam, hogy szuicid gondolataim támadnak. Kinek nem? Mert a másik megoldás, vagyis az, hogy megölök valakit, nem az én stílusom. Ahogy Bendegúz mondja Ridegnél a bakterházban: Nem olyan családból való vagyok én!
Százszor inkább magamra emelem a kezemet, ha eszembe jut, mit tettek egykor Karácsony Benővel, s mit tesznek ma is vele meg a még élő magyarokkal. No de mégsem leszek öngyilkos. Kössék fel magukat azok, akik miatt felkötném magamat. Persze, ha eszembe jut dicsőséges történelmünk a két világháborúval, a holokauszttal meg a diktatúrákkal, akkor bizony kissé megingok a hokedlin nyakamban a kötéllel.
Olyankor efféle morbid viccekben szublimálom fogcsikorgató keserűségemet: „– Megjött a lelete! – mosolyog az onkológus. – Jó hírem van! – Igen? – rikkantok. – Pozitív?”
És hogy írásom végén ne ilyen durván üssem le a labdát, aktuális részletet idézek Karácsony Benő Napos oldal című regényéből: „Örömre és egyszerűségre születtünk. De rigolyáknak, szőrös szenvedélyeknek és vad gondolatoknak lettünk a gályarabjai. Szemfényvesztők játszanak velünk, és mi kullogunk, torlódunk átkozott furulyájuk után, amely ostobán ravasz dallamával a vízbe csalogat, hogy ott szépen megnyuvadjunk. Baj van még velünk, nem ismerjük még fel a furulya hamisságát és a sima tükör alatt a víz fullasztó mélységét…"
(Te jó ég! Csak nem ez a gondolata akadályozza meg, hogy felvegyék a Digitális Irodalmi Akadémia alkotói közé?)
