Egyetemista koromban a politikai gazdaságtan tanár azzal próbálta bizonyítani a szocialista társadalom magasabb rendűségét a kapitalizmussal szemben, hogy „ott ugyan szabad a híd alatt aludni, de senkit nem érdekel, hogyan jutottál oda. Bezzeg a szocializmusban ez nem fordulhat elő, mert itt az ember a legfőbb érték, mindenkiről gondoskodik az állam.”
Akkor még nem igazán tudtuk, hogy milyen is a nyugati világ valósága, de azt éreztük, hogy a mi életünket ezernyi módon korlátozzák egy mesébe illő „eszményi világ” megteremtésének elképzelései. Vágytunk a változásra, az előre kiszámítható életutak helyett a bennünk rejlő, sokféle újat és mást akarás lehetőségeit megteremtő politikai és társadalmi szabadságra.
A rendszerváltás azonban nem a reményeinkben elképzelt új világhoz vezetett. Az elmúlt évtizedekben eltékozolták azokat a lehetőségeket, amelyek mindenkinek biztonságot, békességet, tehetségétől és szorgalmától függő felemelkedési esélyeket teremthetett volna. Ahogy a „szocializmus” született, mostanra is egy felülről vezérelt, „mesterséges” berendezkedés jött létre, amely egy a történelem által már meghaladott világ restaurálásának elhibázott kísérlete.
Az ország az elmúlt évtizedekben sokkal több lehetőséget szalasztott el, mint amennyit hasznosítani tudott. Ebben döntő szerepe volt az államvezetés változó minőségének, a gazdasági és a társadalmi célok elhibázott szembeállításának. A sikerhez közmegegyezés, ahhoz pedig demokrácia kell. A szociális szempontokat figyelmen kívül hagyó, többnyire csak egy-egy érdekcsoportot szolgáló privatizációk nyomán a magyar társadalomban rendkívül szélsőséges vagyoni és esélykülönbségek jöttek létre. Az ország társadalmát újra a 100 évvel korábban felismert, hármas tagoltságú megosztottság jellemzi.
Az első harmadot a hatalmukat megszilárdító „győztesek”, a hozzájuk kapcsolódó újgazdag haszonélvezők (földbirtokosok, bankárok, nagyvállalkozók) és az egykori uralkodó osztály leszármazottaiból álló, konzervatív csoportok alkotják.
A második harmad a polgári, „túlélőnek” nevezhető csoportokból áll. Ide tartozik a „szabad” értelmiség, a pedagógusok, a magasabb beosztású alkalmazottak, a szakmunkások felső rétege, a kisvállalkozók és az átlagosnál magasabb nyugdíjjal rendelkezők csoportja is. Általánosan jellemző, hogy minden erőfeszítésük helyzetük javítására és/vagy a lecsúszás elkerülésére irányul. Helyzetük az utóbbi években sokat romlott, ezért fokozatosan nő közöttük a változásra vágyók tábora.
A harmadik csoportot a vesztesek alkotják, akik milliós tábora ugyancsak sokrétű: a máról holnapra élő kisnyugdíjastól az állandó bizonytalanságban rettegő alkalmi foglalkoztatottakig, a közmunkásokig és a társadalom peremén vergődő csoportokig.
Történelmi tapasztalat, hogy egy ilyen megosztott társadalomban csak idő kérdése, mikor elégeli meg a társadalom alávetett része az „örökre” berendezkedő hatalom mindent átható propagandára és félelemkeltésre épülő „hazafiságának” hazugságait. Az is nyilvánvaló, hogy a változások azoktól a fiataloktól indulnak el, akik – mint egykor mi voltunk – egy másfajta, tisztább és igazságosabb világban szeretnének élni.
Törekvéseik sikeréhez azonban nem elég a rendszerváltás szükségességének felismerése, céljainak kitűzése és programjainak elkészítése. (Ezt a mostani hatalommal már korábban is szembeszálló baloldali pártok hosszú éveken át megélt vesszőfutása és sikertelensége is bizonyítja.) Jó, ha van ilyen, de a változások csak akkor indulnak el, amikor a társadalom jelentős csoportjai már nem hisznek az ígéretekben, és maguk akarják megteremteni az új világot.
Mindehhez azonban kell/kellenek olyan „vezérek”, akik mindenkit képesek arról meggyőzni, hogy az ő vezetésükkel a korszakváltás küzdelme sikeres lesz. Az így keletkező „forradalmi helyzet” lassanként Magyarországon is kialakul. Megszülettek a mozgalom karizmatikus új vezérei, akiket a változásra vágyók egyre nagyobb tömegei minden lejáratási kísérlet és baloldali „fintorgás” ellenére elfogadtak és követnek.
„A jövő elkezdődött”. Az aktív társadalom két nagy politikai táborba szerveződött.
A „nyertesek” azt a mostanra lényegében egypártivá lett rendszert védik, amelyhez hasonló ellen egykor maguk is fellázadtak. Ám ez a magán-érdekcsoportokat szolgáló állami berendezkedés lényegében az élet minden területén sikertelenné vált, külső és belső kudarcai miatt sokáig már nem lehet fenntartani, még ha százezernyi „békeharcost” képes is felvonultatni.
Az ellentábor egy olyan gyűjtőpárt lett, amely minden változást akarónak reményt nyújt. Nincs minden részletében kidolgozott, ismert programja, de egyelőre elég annak a meghirdetése, hogy lebontja a mostani rendszert, és visszaviszi az országot a rendszerváltással megnyitott, majd elhagyott demokratikus fejlődés útjára.
Akár természetesnek is tekinthető, hogy az egykori rendszerváltó, jobb világot ígérő baloldali pártok híveinek egy része riadtan nézi a változások előre nem látható eseményeit. Korábban mást, többet akart, mint olyan kapitalizmust, amelyik helyreállítja a szabadságot és a demokratikus államot. Az idősebb generációk között még sokan vannak azok is, akik nosztalgiával emlékeznek a hajdani Kádár-korszaknak arra a sikeres másfél évtizedére, amelyben létrejött és működött a „koraszülött jóléti állam”, biztonságot és boldogulási esélyeket teremtve egy teljes generáció számára.
Az elmúlt világot senki sem akarja visszahozni – eltérően a konzervatív jobboldali politika néhány képviselőjétől. Azt azonban sokan remélik, hogy a felülről vezérelt, központosított államot fel lehet váltani egy alulról építkező, „emberarcú”, új formációval, a közösségek hatalmával. Közülük sokan nem ismerik fel, hogy ha távol maradnak a sorsdöntő választásoktól, akkor nemcsak a jövőt, hanem a jelent is elveszíthetik.
A 2022-es választások egyik fontos tapasztalata az volt, hogy a baloldaltól „idegen” jelöltekre a baloldaliak egy része akkor sem szavazott, ha azok a pártjával „közös” jelöltek voltak. (Akkor a különféle helyi becslések szerint mintegy 20 százalékuk maradt távol a választástól.) Figyelembe véve, hogy a választók több mint negyede ma is a baloldalhoz tartozónak tekinti magát, esetleges távolmaradásuk, amit az önálló baloldali jelöltek hiánya tovább növelhet, százezrekkel csökkentheti a rendszerváltók táborát.
Úgy gondoljuk, hogy szükség van a baloldali szavazók részvételére és támogatására, mert nélkülük jelentősen csökken a siker esélye. Ehhez azonban a múltból belénk rögzült előítéletek elvetésére, új szemléletű politikai gondolkodásra, a legfontosabb nemzeti érdekekre épülő együttműködésre van szükség, a baloldalon és a rendszerváltók más pártjaiban is. Az új szemlélet lényege, hogy meg kell érteni: a sokszínű demokrácia a társadalom éltető ereje. Ezért a demokratikus rendszer helyreállításának igénye a meghatározó közös érdek, minden változás feltétele.
Amíg minden ellenzéki párt önállóan igyekszik sikerre vinni az általa képviselt érték- és érdekszövetség törekvéseit, addig egyiknek sincs esélye a rendszerváltás megvalósítására. Úgy járnak, mint a mocsárba süllyedt hétfejű sárkány, amelyiknek minden feje másként akar kijutni a bajból, ezért aztán ott ragad és elpusztul.
A most szétzilált, kiutat kereső baloldal az új helyzet lényegének fel- és elismerése után szövetségesévé válhat a második pólusnak, hiszen közös érdekeik hosszabb ideig is azonosak. Az ezt felismerő és elismerő összellenzéki összefogás növelné a rendszerváltás esélyeit is, hiszen javítaná az egymás iránti bizalmat, és a választás idején jelentős számú támogatót állítana a rendszerváltásra esélyes párt és tömegmozgalma mögé. Ha ezt mindkét fél elfogadja, akkor „csak” az együttműködés módját kell megteremteni. Ehhez a két ellenzéki pólust összekötő „szellemi hídverésre”, egy új „Társadalmi megegyezés” létrehozására van szükség, amely valamennyi ellenzéki párt és szervezet nemzeti felelősségének igazi próbája.
Együtt lehet nyerni, együtt lehet rendszerváltást végrehajtani, egy új állami berendezkedést kell létrehozni, és egy sikeres évtized után lehet majd tovább építeni, újjá teremteni az országot.
A szerző társadalomkutató, nyugalmazott főiskolai tanár.