Az idejére is alig emlékszem, mikor álltam ilyen hosszan sorban valamiért. Korábban sem volt szokásom, adtak bármi kecsegtetőt: ha megláttam a kígyózó tömeget, inkább lemondtam banánról, narancsról, szuper galaktikus áruháznyitási akcióról, és odébbálltam. Talán az állhatatosságból van kevés bennem, talán a kényelem sokkal fontosabb, mint annyira akarni valamit, hogy feláldozzam rá az egyik legértékesebbet, az időt.
De most itt állok, nagyjából a huszonötödik lehetek, s mögöttem is állnak még vagy húszan. Főként asszonyok, közülük is inkább ötvenen túliak, van, aki férjjel, mások anélkül. A férfiak jellemzően inkább az árnyékban, az autóban várakoznak, és időnként felénk pillantanak, mérlegelik, mennyi idő van még hátra, mikor toppanjanak oda a csomagtartóban pihenő dobozokért, kosarakért.
Eperért epedünk.
Mintha úgy harminc évet visszarepültünk volna az időben: nem piacon vagyunk, nem is egy nagyáruház zöldségosztályán, hanem bizony egy temető melletti parkolóban, a városból kifelé vezető forgalmas út mellett. Úgy nézünk ki, mint egyfajta titkos társaság: súgva-búgva érkezik az információ, hogy késik a szállító, mert elakadt az ország keleti felében, a szokásos dugók egyikében. De üzeni, hogy érkezik, és az epret is hozza. Hogy honnan, azt persze nem tudni, talán lengyel, talán román eper, hisz az itthoni már letermett, aki későn eszmélt, annak maradtak ezek az utolsó utáni pillanatok. A lekvár, a szörp mégiscsak jól jönne a téli napokon, semmilyen más gyümölcs nem tudja úgy felidézni a nyár illatait és ízeit mint az eper. Talán még a málna jár a nyomdokaiban, ám azt szedni jóval macerásabb, így aztán érthető módon az ára is magasabb.
Nem csak magamért állok sorban, családtag is rám bízott egy jókora mennyiséget. A ládára előre fel kellett iratkozni, de még így sem biztos, hogy jut. A szállító ugyanis rendszerint inkább túl, mint alul biztosítja saját magát, igent mond a legtöbb kérésre, aztán a végén vagy lesz elég, vagy nem. Ez az aggodalom a mostani sorban állásnál is érzékelhető. Látom, ahogy az elől állók magabiztosabban tartják hónuk alatt a kis ládáikat, hátra se néznek, nehogy összetalálkozzon a tekintetük azokéval, akik nem lehetnek teljesen bizonyosak abban: két órányi sorban állás után vajon hozzájutnak-e a hőn állított gyümölcshöz, vagy hoppon maradnak megint.
Érkezik aztán a kis dobozos teherautó, pattintják fel az ajtaját. Olyan buja eperillat száll ki belőle, hogy tán még a holtak is feltámadnának tőle a pár méterre lévő sírhatok alatt. Páran előrébb settenkednek, nem is a tolakodás miatt, inkább csak azért, hogy bepillantsanak a raktérbe: jut-e majd nekik is a mennyei mannából elég. Kattan a mérleg, koppannak a ládák, aki megkapta a zsákmányt, igyekszik is gyorsan a kocsija felé, alig leplezett diadalittas mosollyal az ajkán, feledve a rá váró aprólékos munkát, a csumázást, üvegmosást, fazék melletti álldogálást. Csak a megszerzés öröme számít, az elégtétel, hogy lám, most a győztesek és nem a vesztesek oldalára kerültünk megint.