Onoda Hiroo császári hadnagy túltolta a második világháborút. Csak 1974. március 10-én fejezte be, mert addig nem hitte el, hogy vége van. Lubang dzsungelében, ahová maroknyi gerillacsapatával bevette magát, a postás ritkán járt, az idő meg lassan. Az amerikai szórólapokat és a családi leveleket átverésnek tartotta. Az utolsó társát 1972-ben vesztette el, amikor a megilletődött helyiek rizskészletét akarták lángba borítani. Onoda Hiroo még két évig húzta. Csak akkor tette le a fegyvert, amikor a 29 évvel azelőtti Tanigucsi Josimi őrnagy (békés japán könyvesboltosként) személyesen adott parancsot adott neki. Jobb későn, mint soha, tartja a mondás, de bizton állíthatjuk, hogy ezt nem Onoda Hiroo találta fel.
Orbán Viktor közlegénynek még 2025. június 16-án sem ért véget a kommunista diktatúrával szembeni ellenállás. Olyan, akár az 1944 óta máig is harcoló német alakulat Laci bácsi, az éthordós teremőr (alias Nádas György) anekdotájában. Onoda Hiroo és Orbán Viktor között van azért némi különbség: a japán hadnaggyal ellentétben a Fidesz politikusának nincsenek elvei, viszont valamikor állt a jó oldalon. 1989. június 16-án biztosan, amikor Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén követelte a szovjet csapatok azonnali kivonását. Ebből a szabadságharcosból lett oroszbarát illiberális autokratagöb, aki bármikor komcsizik egy öblöset, és ha kell, lángba borít bármilyen rizskészletet és kohéziós alapot.
Nézem Orbánt, amint Orbánt nézi vaskos videójában június 16-án. Lázba jön, emlékezetből idéz. Elhiszi, hogy akár csak egy hangyabandányi köze is van ahhoz az ambiciózus fiatalhoz, a Soros Alapítvány munkatársához és ösztöndíj-várományosához, aki 1989 nyarán volt. Úgy véli, hogy mivel a kommunisták voltak a rosszak, nyilván ő a jó mindörökre. A lónak a lomposát! – hogy adekvátak legyünk. Orbán kényszerképzete sok mindent megmagyaráz, az állóháborúit például, és azt, hogy a szabadság korlátozásával is jogot formál a hatalomra. Pedig ha emlékezne, ő maga mondta még 1988-ban, hogy a társadalom megszerveződő erőit negligáló politikai rendszer „csak önmagának tehet szemrehányást később, amikor rálőnek.” A felelősség azokat terheli, akik „belekényszerítik az embereket, hogy csak elkergetni lehessen őket.” Olvassunk minden nap szamizdat Orbánt!
Az 1989-ben ragadt forradalmár téveszméjét nemcsak a Fidesz Pityóka őrsének harcos törzsszavazói, hanem komolynak tűnő emberek is fűtik. Az „Egy bátor beszéd 1989. június 16. – A kezdet” című, konferenciának nevezett vezérajnározás nem fukarkodott a dicsfénnyel (a drága orosz fűtőelemek elbírták): Orbán Viktor mindig bátor és mindig igaza van (Schmidt Mária), a magyar függetlenségben mindmáig következetes (Lánczi András), és a Fidesszel együtt Pallasz Athénéként ugrott ki ebből a beszédből (Szájer József). Orbán mint a jog, az igazságosság és az igazságos háború istennője, akit okosabbnak és hatalmasabbnak jósoltak az őt nemző Zeusznál? Szájer polgártárs még beleírhatja eme isteni meglátást az alaptörvénybe. De sietnie kell megint.