Betértem egy cipőboltba, mert szemet vetetettem egy nyári szandálra. Amikor beléptem az üzletbe, a két eladónő köszönésre sem méltatott. Támasztották a pultot, ahogyan a kocsmákban szokás, és hangosan szidtak egy harmadik személyt. Körbejártam az üzletet, megnézegettem a termékeket, de szinte minden lábbeli harmincezer forintnál kezdődött. Na jó, ami megtetszett, az csak huszonkétezer lett volna. A bolt végén találkoztam egy idősebb hölggyel, aki ugyancsak csóválta a fejét. Egyszerre néztünk vissza a két eladóra, akik még mindig nem vettek észre minket, csak fröcsögtek megállás nélkül. Rövid időn belül megtudtuk, hogy az a bizonyos harmadik nő össze-vissza hazudik mindenkinek, árazni sem tud rendesen és csak a főnök kegyeit lesi. Álldogáltunk még pár másodpercig bambán, majd egyszerre indultunk el a kijárat felé. Az idős hölgy halkan megjegyezte, hogy sajnos mindenhol ez megy. Az árak az egekben, az emberek pedig mogorvák egymással, mindenki szid mindenkit és a végén beledöglünk egymás utálatába. A néni fején találta a szöget, pontosan leírta az előttünk lezajlott szituációt. Még pár lépés volt a kijáratig, a nő elhagyta a boltot, én visszafordultam és megkérdeztem: Ugye ez csak egy vicc, amit maguk itt művelnek?
Tudom, nem az én dolgom, meg minek is teszek szóvá bármit, én mégis megjegyeztem nekik, hogy botrányos ez a munkamorál. Bejött két vevő az üzletbe, akik számukra láthatatlanok, ráadásul olyan belső információkat osztanak meg velük, amihez semmi közük nincsen. Mindent hallottunk, pedig nem akartuk. Annyira egyszerű csípőből szidni egy olyan személyt, aki nincs ott és nem tud védekezni. Lehet, hogy hazudozó, lehet, hogy a munkája semmit sem ér, de ezt akkor sem így kellene.
Sajnos mi magyarok dobogós helyet kapnánk egy olyan listán, ahol a nemzetek gyűlölködését mérnék. Utáljuk a kollégáinkat, a szomszédnak már nem is köszönünk, mert szerintünk bunkó, zsörtölődünk a sorban állva, beszólunk mindenkinek, morcosan éljük a hétköznapokat, acsarkodva egymással úton-útfélen.
Mikor kijöttem a boltból, közöltem a két nővel, hogy legszívesebben beírnék a panaszkönyvbe, mert legalább a tulajdonos megtudja, milyen alkalmazottai vannak. Az egyik nő flegmán visszaszólt: Hát tegye meg! Köszönjük az észrevételt, viszontlátásra!
Dühös voltam, hogy egy olyan országban élek, ahol minden megtörténhet következmények nélkül. Úgyhogy tettem egy kört, visszamentem és elkértem a panaszkönyvet. Az egyikük szó nélkül vette elő a füzetet, lepecsételte, behelyezte a tintapapírt, hogy mindkét oldalon megjelenjen az írásom. A másik, az a beszólós fajta továbbra is szúrós szemmel vizslatott. Tudtam, hogy menthetetlen. A segítőkész hölgy még egy kemény mappát is hozott nekem, hogy mégse a két térdemen kelljen írnom. Már megfogalmaztam azt az öt mondatot, amit írni szerettem volna, a tollat a papírra tettem, és felnéztem. A készséges nő mellettem toporgott. Sóhajtottam egy nagyot, letettem a papírra a tollat, és megkérdeztem tőle, hogy ugye tudja, hogy mennyire etikátlanul viselkedtek, és ha én lennék a tulajdonos, ennek komoly következményei lennének. Bocsánatot kért, elismerte, hogy hibáztak és elnézést kért még háromszor. Elkezdte magyarázni nekem, hogy a harmadik személyt miért szidták. Mondtam neki, hogy különösebben nem érdekel, és szerintem az lenne a normális, ha ezt vele és nem a háta mögött beszélnék meg. Azt felelte, azt nem lehet, mert következményei lennének. Mintha az acsarkodásnak nem lehetne következménye, ami az értékesítés kárára megy. Végül nem írtam be a könyvbe. Nem vagyok besúgó, feljelentgetős házmesterné. Kikattintottam a toll végét. Felálltam, visszaadtam a lepecsételt panaszkönyvet, és csak annyit mondtam: próbáljanak meg egymással kedvesebbek lenni, tisztázzák nyíltan a nézeteltéréseiket. És legyen szép napjuk.
