A választási program egyike a kampánymémeknek. Néhányan dicsekszenek, milyen szép, hosszú kidolgozott programjuk van, mások rutinszerűen ócsárolják az efféle műveket, vagy éppen szakmai előéletük minden tapasztalatát számon kérik rajtuk.
Ezekkel ne is törődjünk. A politikai programoknak saját életük van, és biztos, hogy igazából nem a nagyközönség számára íródnak. Hanem csak úgy, a pártok hagyományai szerint, a támogató értelmiség háborgó lelkének lecsillapítására. Különben is, a nagyközönségnek szóló jó szöveg érthető mondatokból és megnyerő jelszavakból áll. Mindannyian jól tudjuk, pár oldalig még kitart a figyelem, ám részletes szöveggel senki se kísérletezzen.
És egyáltalán, kell-e programot írni? Azt mondom, igen.
A magam szűkebb érdeklődési területén, a makrogazdaság vagy a közlekedés esetében tudom, milyen cövekeket kell leverni. De egy kormánynak az egész alapzatot ismernie kell. Olyan ez, mint egy államvizsga az egyetemen. 30 fejezet, 100 kérdés, húzol egy tételt, és vagy tudod, vagy nem. Csakhogy a választások előtt a leendő kormánytag vizsgázik az anyagból (a programból), nem a választópolgár, és csak az menjen miniszternek, aki legalább négyesre abszolválta a tananyagot.
Persze ilyen vizsga nincs, és a kampányban sohasem fordulhat elő, hogy azon tépelődnének, milyen eszközökkel lehetne a kézi vezérlést anticiklikus intézkedésekkel felváltani, vagy hogy az irányadó kamat milyen irányt adjon (holott nem ártana). Rögvest a végével kezdik, nem? Ötszáz forint lesz a májusi eper. Mert majd jól nem fizetnek utána adót. A többi meg nem a te dolgod, bár az árak rövidesen magasugró versenyt rendeznek. És akkor jöhet a kommunikáció.
Ahelyett, hogy félrevezetően azt a benyomást kelteném, bennfentes vagyok, néhány valóban fontos összefüggésre mégis fel kell hívom a figyelmet. A programkészítésnek két alapvető metszete van. Az egyik maga a megírás folyamata, amelynek során a politikai-szakmai vezetés tanúbizonyságot tesz a saját tudásáról; és van az olvasás, amennyiben a vezetés tágabb köre tanulmányozza a szakmai programokat és azok belső-külső összefüggéseit. Ez azonban a legritkább esetben történik így. Pedig az új kormánytagokoknak és tanácsadóiknak jól kellene ismerniük saját közegüket, amelyben kormányozni szeretnének.
A programírás a közös kormányzati kultúra létrehozásának az egyik eszköze.
Abba a szokásos kormányzati játékba nem is érdemes belekezdeni, amikor az egyik oldalon áll mindenki, akinek választási ígéretei vannak, a másikon meg a lukas zsebű költségvetés egy nagy ollóval a kézben, amivel a szakirányú Ikaroszok szárnyait nyesegeti. Az ilyesfajta konfliktus persze elkerülhetetlen, mert az élet ilyen, csak éppen nem kellene, hogy ennyire ilyen legyen. Úgyhogy sort kell keríteni a szakprogramok kölcsönös megismerésére, hogy mit milyen sorrendben lehet megvalósítani. Jobbára ez a fázis is elmarad.
Aztán jöhet a kommunikáció. Ha nem eléggé megemésztett a program, a kommunikáció helyettesíteni fogja az elmaradt munkát: ami ősbűn és a kudarc forrása. Ha pedig a kommunikáció önálló életet él, nem szerves része, hanem egyfajta helyettesítője a kormányzati koordinációnak - az is kudarchoz vezethet.
Egy program értéke attól függ, elég átütő-e, megvalósítható-e, és szervezhető-e köré erős kormányzati és állampolgári támogatás. Az egészségügyi programírónak nem kell minden fertőző bacilust ismerni, de azt igen, mi az első 10 intézkedés, amivel a változások beindulhatnak, s főként: hova, milyen rendszerig akarunk eljutni, talán ciklusokkal később. Azt is tudnia kell, hogy milyen ütemezésben lesz pénz, mi lesz az állam szerepe, mi a magántőkéé, az új rendszer hogyan építi be a biztosítási opciókat, milyen lesz a szociális kapcsolat, a logisztikai háttér, a területi és az iskolai támogató rendszer, és akkor még ott van a szakmai rutinok korszerűsítése, és ezer más fontos részlet.
A tanulásra még képes és hajlandó kormányzat az efféle változtatások legelején a példaszerűen sikeres és a kudarcos modellekkel is megismerkedik. A programírás vizsga és önképzőkör a kormányozni akarók számára. Ehhez a miniszterig bezárólag a saját területen túl a kapcsolódó területek programjait is ismerni illik. Ha nem ismeri, mint ahogy azt sokszor tapasztaljuk, hiába a frappáns sajtótájékoztató.
Közös kormányzati kultúrát nyilván könnyebb békés időkben kiépíteni, mint a mostanihoz hasonló turbulenciák közepette. Ilyenkor csábító megoldás, hogy a miniszterelnök veszi át az irányítást, általában abban a tudatban, hogy az egyszemélyes kézi direkciója jól pótolja a koordinált, de kissé lassú kormányzást. Pedig ez ritkán vezet tartós sikerre. A beavatkozások mellékhatásokat keltenek, felerősödik a klasszikus miniszterelnöki narratíva, vagyis hogy a múlt gyalázatos, a jövő fényes, a jelent pedig én tartom kézben, mert képes vagyok rá.
A valóság azonban képes rárúgni az ajtót, fordulhat a kocka, ahogy éppen most is történik. Orbán Viktor kormányzása élő tananyag a most választásra készülődőknek. És végül azoknak, akik szeretik a történeti hasonlatokat, álljon itt Horn Gyula első két évének végletesen leegyszerűsített története: egy ideig a háromhatvanas kenyér szárnyalt, aztán jött Bokros Lajos.
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.