Pontosan húsz év telt el azóta, hogy Simon Cowell elképzelése nyomán megszületett az a kvartett, amely az opera technikai igényességét és a popzene közérthetőségét ötvözve alkotott meg egy sajátos, műfajokon átívelő hangzást. Azóta több mint harmincmillió eladott lemez, száznál is több platina- és aranyminősítés, és számos világturné bizonyítja, hogy amit létrehoztak, az nemcsak dallam, hanem szenvedély, identitás és stílus is egyben.
A klasszikus és a popzene határait bátran átlépve hoznak létre új hangzásvilágot, de a reggaetontól egészen a filmzenékig terjedő spektrumban is megtalálják a közös nevezőt az operával.
A hangok mélysége, nyílt érzelmeik, és az időtlenség mindig össze tudja fogni az alkotásaikat. Filozófiájuk egyik legkoncentráltabb anyaga a Timeless című albumuk, melynek kapcsán a zenekar tagjai megosztották a zene halhatatlanságához fűződő gondolataikat.
„Szerintem az Il Divo hangzásvilága mindig is időtlen volt” – mondja Urs Bühler. „Amikor először kialakítottuk a saját stílusunkat, az már akkor sem volt kifejezetten modern – és ez azóta sem változott. Soha nem próbáltunk igazodni az aktuális trendekhez. Egyszerűen csak zenét csináltunk, a saját ízlésünk szerint. Én például mindig csak azt kérdezem magamtól, amikor meghallok egy darabot: előadóként, énekesként, művészként mit tudnék ebből kihozni? Nem érdekel, mi van épp a listák élén, vagy milyen stílus a divat. Egyedül az érdekel, én hogyan szeretném hallani azt a zenét. És amikor ezt a hozzáállást négyen együtt visszük tovább – David, Steven, Sebastian és én –, akkor olyan közös hangzást találunk, ami mindannyiunk lelkét megszólítja.”
Ez a személyes fókusz az, amiből szerintük igazán maradandó születhet.
„Ha valaki őszintén, belső inspirációból alkot, nem pedig másokat másol, akkor az, amit létrehoz, túlélheti az idő múlását” – vallják. Hozzáteszik, az is segít, hogy négy különböző nézőpontot képviselnek, ami kiegyensúlyozottabbá teszi a döntéseiket. „Ezért nemcsak a Timeless album, hanem valamennyi lemezünk időtlen: ezeket a dalokat húsz éve is lehetett élvezni, ma is lehet, és húsz év múlva is lehet majd.”
Bár a XX., az új album esetében tudatosan kerestek feldolgozásra érdemes dalokat – személyes kedvencek, jól ismert számok közül válogattak – „Az inspiráció gyakran a legváratlanabb helyekről érkezik.” – állítja Bühler. „Számomra ez olyan, mint amikor ajándékot keresel valakinek. Nem azt nézed, hogy neked mi tetszik, hanem azt, hogy a másik minek örülne igazán. Figyelsz rá, nyitott vagy, és ha elég türelmes tudsz lenni, előbb-utóbb megjelennek a gondolatok. Ha például tudom, hogy egy hónap múlva tíz számot kell felvennünk, nem ülök le azonnal listát írni – úgy nem működik. Ehelyett csak elültetem magamban a gondolatot, majd főzök valamit, elmegyek sétálni, vagy megnézek egy filmet és egyszer csak, egy teljesen hétköznapi pillanatban majd beugrik. Lehet, hogy eszembe juttat egy színt egy klipet, vagy csak egy hangulatot és onnan már megvan. Abszurdnak tűnhet, de ha nyitva tartod az elméd, a kreatív gondolatok bárhonnan be tudnak szivárogni.”
A tenor egy madridi emléket idéz fel, melyben egy forró délutánon, a királyi palota előtt, egy utcazenész hegedű és hárfa páros ragadta meg figyelmét: „Egyszer csak ismerősnek tűnt a dallam, és rájöttem: ez a Despacito! – meséli. De nem a reggaetonos, rádióműsoros verzió, hanem az eredeti dallam, amit Luis Fonsi még jóval a slágerré válása előtt írt. „Azt éreztem, hogy ez tényleg egy igazán gyönyörű zene, amit mi is elénekelhetnénk, nagyzenekari kísérettel. Teljesen más karaktert kapna – innen jött az ötletet.”
És tényleg akármi lehet jó kiindulópont vagy alapanyag.
A Melanchonia kapcsán Steven LaBrie például meglepve hallotta a többiektől, hogy azt a számot a Veszett a világ című filmből dolgozták fel, ahol szinte felismerhetetlenül más formában jelenik meg. – Ekkor döbbentem rá, hogy nem kell olyan dalokat választanunk, amelyek már eleve közel állnak a mi stílusunkhoz. Bármit választhatunk – a lényeg, hogy átalakíthatjuk, a saját arcunkra formálhatjuk. És ez a klasszikus crossover műfaj lényege: a lehetőségek végtelenek – mondja. Akár a Still Loving You című Scorpions-dalt is elképzelhetőnek tartják Il Divo-feldolgozásként.
És hogy mit várnak még a jövőtől, ha a zenekar újabb húsz évet fut be? „Hogy folytatódik minden, ahogy eddig” – vágja rá Bühler. „Lehet, hogy unalmasan hangzik, de az elmúlt húsz év tele volt meglepetéssel, kalanddal. Bejártam a világot, új városokat, új országokat, új közönséget, új zenéket ismerhettem meg – és minden egyes nap új élmény volt. Egy percig sem unatkoztam. Az élet amúgy is állandóan változik, akármit is csinálsz. Mindig jönnek váratlan fordulatok. Én csak abban reménykedem, hogy ha még 20 év Il Divo előttünk áll, akkor még saját erőmből tudok majd felmenni a színpadra, és nem kell kerekesszékben betolni. És hogy ugyanúgy élvezni fogom, mint eddig.”
Valamint ki tudja, ha egyszer egy magyar dal is megtalálja őket, akár az is színpadra kerülhet. „Lehet, hogy utánanézek YouTube-on, keresek egy szép magyar balladát – hátha megérint. Valószínűleg spanyolul, olaszul vagy angolul énekelnénk el, de a dallam akkor is megmaradna, és az számít igazán” – mondta LaBrie. Hiszen, a zenei inspiráció előtt valóban nincsenek határok.
