A Beszélnünk kell Kevinről előadásán, a Budaörsi Latinovits Színháznak a Katona József Színházban tartott vendégjátékán a címszereplő gyilkos kamasz édesanyja, Eva a hírhozó, Pelsőczy Réka megszemélyesítésében. Amikor bemegyünk a nézőtérre, már ott ül háttal nekünk a színpadon. És csak ül és ül rezzenéstelenül. Hosszú hajától semmit nem látok az arcából. Mire mindenki elfoglalja a helyét és a szokásos késéssel elkezdődik az előadás, ücsöröghet tán vagy negyed órát is, mintha megdermedt volna. Már-már kezdem megsajnálni. Nem sok értelmét látom ennek. Az is megfordul a fejemben, hogy a rendező Berzsenyi Bellaagh Ádám szinte kínozza a színészt, hiszen moccanatlanul a hátával nem tud kifejezni semmit, akkor meg miért dekkol ott?
De amikor megfordul, az arcán ott van e végtelennek tűnő ülésnek is a megszenvedettsége. Olyan, mint aki mélységesen mély, kiheverhetetlenül fájdalmas dolgokon töprengett, alaposan meggyötörve magát. Ezen az arcon, mint ahogy egy jó festő portréján, ott tükröződik az egész önmarcangolástól, szégyentől kárhoztatott élete, kiül rá, hogy magát okolja temérdek mindenért, hogy képtelen a saját tetteit megbocsájtani, igyekszik vezekelni. Ha csak kezdéskor bejönne, kevésbé lenne mellbevágó, mint így, hogy már ott van előttünk, és hirtelen felénk fordul. Feltehetően roppant koncentrációra is szükség van egy ilyen kifejező arc „összesűrítéséhez”. Felénk fordulásával nyilvánvalóvá teszi, hogy el akarja regélni nekünk a történetét. Tulajdonképpen gyónni akar. Minden bizonnyal a poklok poklát járta be, mire eljutott idáig. De már szükségét érzi a tanúságtételnek, muszáj megtennie, kikívánkozik belőle, tán másoknak is segíthet vele, és esetleg a maga megkönnyebbülésére is szolgálhat. Érdekesség, hogy a Pogány Judit által régóta játszott dokumentum monodráma, a Pedig én jó anya voltam esetében – ami egy kettős gyilkosságért halálraítélt férfi történetét eleveníti fel – az anya minden tekintetben hárít, még maga előtt is, hogy ő semmiért, de semmiért nem felelős.
2003-ban, amikor Lionel Shriver regénye megjelent arról, hogy egy diák lelövi az iskolatársait, ez még távolinak, leginkább amerikainak tűnt, ahol könnyű fegyverhez jutni. Aztán az ilyen típusú borzalmak is mind közelebb kerültek hozzánk.
Lynne Ramsay 2011-ben készített angol-amerikai filmdrámát belőle, amit nálunk is bemutattak. Bármikor megnézhető az interneten. Gyakran dominál benne a vörös, a vér színe, ami ijesztően eláraszt. A budaörsi produkció tartózkodik ettől. Sokorai Attila díszlete, székek egymás mellett, és mögöttük egy magasított dobogó, szikáran érzelemmentes. Pető Kata egyszerű ruhái csaknem bárhol, bárki által viselhetők lennének. A színészeken van a fő hangsúly, a roppant teher. Kevint Fröhlich Kristóf adja. Narancssárga kezeslábasban, szálfatermetűen eljátssza a kisgyereket is. Feszülten jön-megy, magába fojtja az idegességét, alig van mimikája, és ez a látszólagos érzelemmentesség gyakran fenyegetőnek tűnik.
Az anya elmeséli, hogy már a kezdetekben sem hangolódtak egymásra. Az első szoptatásnál lepattant a csecsemő a melléről, és attól kezdve ki sem alakult összhang közöttük. Sőt, nőttön nőtt a távolság. Próbálkozott, próbálkozott, de képtelen volt meghitten szeretni, emiatt viszont mardosta a lelkiismeret-furdalás. Tépelődött, marcangolta az önvád. Az Ilyés Róbert által alakított férje, Franklin, csitította, ő kijött a gyerekkel, hárított, hogy nincs vele semmi probléma.
Berzsenyi Bellaagh „lekettőzi” a szülőket, és némiképp összekeveri az idősíkokat. Hartai Petra általában a fiatal anyát, míg Böröndi Bence a fiatal apát játssza, megmutatva, hogy már ekkor is jócskán van nézeteltérés közöttük, ami fokozatosan hatványozódik. Koós Boglárka Celia, Kevin húga, akit az anya kapásból tud szeretni, és viszonzásra is talál. A húgával szemben kezd igazán megnyilvánulni Kevin agressziója. Először a kedvenc kis háziállatától fosztja meg, majd förmedvényes módon az egyik szemétől. De aztán valahogy csak élnek tovább, miközben halmozódnak a viharfellegek. Mint az ókori görög drámákban, már sejthető, hogy elkerülhetetlen lesz a tragédia.
Szerelmespárok, színházi és filmes partnerek esetében szoktuk firtatni, hogy működik-e köztük a „kémia”, van-e megfelelő affinitásuk egymás iránt? Anya és gyermeke esetében ezt rendszerint adottnak vesszük, nemigen beszélünk róla, ha még sincs így. De ezúttal adódik a kérdés, mi történik, ha valakiben nem működnek a fia iránti anyai ösztönök? És elképzelhető-e, hogy valakibe nem belenevelik a gonoszságot, hanem születésétől kezdve az? Netán önbeteljesítő jóslatként elindul az agresszió, a gyűlölet, az elaljasodás útján.
Romboló „géppé” válik. Ember-szörnyeteggé, aki képtelen a szeretetre, és ő sem tudja befogadni azt, s az érzelmi sivárság űzi-hajtja a gyilkolás irányába.
Kevin arcán fura, kéjes kis mosoly jelenik meg az egyik reggel, amikor elsiető anyjának azt mondja, búcsúzzon el Celiától, mert lehet, hogy nem látja többé. Eva arca leheletnyit megrándul, jelezve, hogy ugyan már, ne beszéljen bolondokat, és elrohan. Később ő mondja el nekünk, hogy mi történt. Néhány nappal a 16. születésnapja előtt Kevin íjjal lelőtte a testvérét és az apját, majd az iskolájába is bement vérengzeni, aki az útjába került, azt nem kímélte. A végzet beteljesedett.
Takács Katalin adja mindazokat, akik nem a család tagjai. A férj anyját, Eva nőgyógyászát, ügyvédjét, egy kiskorú elítélt anyját, az iskolaigazgatót és egy riportert. A külvilágnak azon embereit, akiknek nincs kellő empátiájuk ahhoz, hogy útját állják a tragédiának, hogy érdemben bármiben is segítsenek.
A filmben a környezete meglehetősen elítéli az anyát, vádolja, kárhoztatja. Ez az előadásban nem hangsúlyos. Az viszont annál inkább, hogy Eva rendszeresen látogatja a fiát a börtönben. Büntetése után hazavárja. Végre úgy istenigazából egymás szemébe néznek. A szavak nem nagyon működnek, de iparkodnak belenézni a másik szemébe, igyekeznek valóban meglátni egymást. Végül is a dermesztően terhelt múlt után, mindennek dacára, pusztán ők maradtak egymásnak. Van még út a másik felé? Lehet némiképp közeledni? Vagy ez csak a végső kétségbeesés hiú reménye? Esetleg ilyen förmedvényes tragédiát követően mégis előkerülnek az anya és gyermeke közt meglévő ösztönök, melyek szeretetet is generálnak? Ki a hibás, az anya, a fia, vagy mindketten? Netán a körülöttük lévők farkasvaksága? Megannyi halmozódó, egymásra toluló kérdés, ami annak ellenére, hogy a produkció zöme epikus marad, erőteljes, megrendítő előadást eredményez.
