Soha olyan magas árat nem adtak nyilvános rendezvényen élő női művész alkotásáért, mint a Miss January-ért, amely 13,6 millió dollárért kelt el nemrég New Yorkban. Hogy ki az, aki szívesen látja a szalonjában a közel három méter magasan tornyosuló „szépségkirálynőt”, akinek csupasz intim testrésze pont szemmagasságban van, nem tudni. Ami viszont nyilvánvaló, kevés kivételként színt hozott a májusi aukciók szürkeségébe a groteszk mű felbukkanása, amelyet negyedszázadig őriztek egy családi gyűjteményben. Az 1997-ben készült festményt a 71 esztendős dél-afrikai Marlene Dumas jegyzi. Emellett több női alkotó kivételes eredményeit dicsérték a krónikák, a Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips aukcióin is feljegyeztek egyéni rekordokat esetükben. Lehet, hogy rosszmájúság megjegyezni, de nem sok egyéb pozitív téma adódott a műtárgypiaci nagyhéten. Kifejezetten élénk licitet követően az 58 esztendős Simone Leigh monumentális bronzszobra 5,7 millió dollárért talált vevőt, és további három, már elhunyt művésznő vászna is felkavarta az állóvizet: Dorothea Tanning szürrealista képe 2,3 milliót, Remedios Varo 1955-ös szintén szürrealista alkotása 6,2 millió dollárt ért, Georgia O’Keeffe csendéletére (Leaves of a Plant, 1942) pedig harminc ajánlat után 13 millió dollárnál csapott le a kalapács.
A nők méltatásától eltekintve inkább fanyalgás övezte a hajdan csillogó rendezvénysorozatot. Ez nem az a pillanat volt, amikor a vevők mindenáron trófeákat akartak szerezni, pedig az aukciósházak előzőleg abban reménykedtek, hogy a zavaros helyzetben a „minőség felé menekülést” honorálni fogja a májusi New York-i árverések közönsége. Szárnyalás helyett azonban vergődés, és kemény földet érés várt az eladókra. Eltűntek az ázsiai vevők, Trump elnök nemhiába fáradozott a kínai pénz távoltartása érdekében. Az amerikai gyűjtők ugyan megtöltötték az árverési termeket, ám jelenlétük még nem jelentette azt, hogy pénztárcájukat is olyan nagyvonalúan nyitogatják, mint az megszokott volt a keletről érkező, csúcsművekre mindig kiéhezett, sokszor esztelen licitálásra kész vásárlóknál. Az elmúlt években a kínálat közel harmadát ők vették meg, különösen a legdrágább szegmensben volt szembetűnő a súlyuk. Most jó, ha 10 százalék erejéig vették ki részüket a forgalomból. Még a szokottnál szerényebben kitűzött célokat sem sikerült elérniük az árverezőknek, a három nagy aukciósház, a Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips összbevétele alig haladta meg az egymilliárd dollárt mindenestül – leütési áron a tavalyi hasonló rendezvényeken elért összeg 60 százaléka került a kasszába. Két éve tavasszal nettó 1,8 milliárd dollárért kalapálták el portékáikat a New York-i aukciós színpadon fellépők, tavaly 1,4 milliárdot számoltak össze, idén pedig mindössze 837 milliót ért az eladott áru, persze ha rátesszük a kereskedők által felszámolt jutalékokat is, akkor az összeg tetszetősebb, mintegy negyedével hízik, azaz a vevők zsebe ennyivel lett könnyebb.
A tudósításokban nem a nagy leütések, inkább a fiaskók jelentették a szenzációkat. Nagy várakozás előzte meg Andy Warhol ikonikus művét; a Villamosszék című vásznat minimum 30 millió dollárra értékelték, ez a kép szerepelt a legtöbbet a beharangozókban. Az árverezőteremben jött a bejelentés, egy másik Warhol-képhez hasonlóan a tételt visszavonták az eladók, felmérve, hogy nincs fizetőképes kereslet ekkora falatra. És hogy igazuk volt, az kiderült, amikor Alberto Giacometti 1955-ben készült szobra (Grande tête de Diego) került terítékre. A 70 millió dollárra becsült alkotás nem kellett senkinek, és túl a konkrét veszteségen, a teljes bizalomhiány és bizonytalanság jeleként értékelték az érdektelenséget. Káosz van a művészeti piacon is, a szereplők nemhogy a végét, egyelőre az alagutat sem látják. A körülményeket okolják, konkrét szakmai kérdéseket senki nem feszeget, elmaradtak a megszokott kritikák is a kínálat minőségével, az árazással, vagy az eltúlzott garanciákkal kapcsolatban. Egyetlen kérdés foglalkoztat mindenkit, nevezetesen, hogy kik lesznek, honnan érkeznek az új vevők, akik vérfrissítést hoznak az egyre bágyadtabb piacra.
Összesen hat alkotást sikerült eladni 20 millió dollár felett, míg tavaly májusban ennek a dupláját. Nem volt olyan portéka, amelynek leütési ára elérte volna az 50 millió dollárt, és nagyobb számban voltak az olyan művek, amelyek egyértelműen leértékelődtek néhány évvel ezelőtti piaci árukhoz képest, mint az olyanok, amelyeken nyert a tulajdonosuk. Az ismertebb nevek közül például Kerry James Marshall „Pin-up” sorozatából egy „Cover Girl” 2019-ben 5,5 millióért kelt el, most a Christie’s 3,8 millió dollárért értékesítette. Jeff Koons „Barokk tojás” szobra 2011-ben 6,2 milliót ért, idén májusban a Sotheby’s 2,3 millió dollárért adta el. Persze akadt pozitív példa is, igaz Willem de Kooning festménye hosszabb távú befektetés volt, tulajdonosa 1993 óta várt a pillanatra, akkor 222 ezer dollárt adott a képért, amely most 3,2 millió dollárt ért valakinek. Ed Ruscha alkotása is felértékelődött, 2009-ben 1,8 millióért forgott, idén 7,8 millióért sikerült eladni. Jean-Michel Basquiat ugyancsak őrzi még pozícióit. A Baby Boom című műve 23.4 millió dollárért talált vevőt, egy másik, 1981-es, papíralapra készült olajképe pedig 16,4 millió dollárt ért.
A rendezvénysorozat rekordere egy ragyogó Piet Mondrian mű volt, ám ez sem érte el 50 milliós becsértékét. Az 1922-es Composition with Large Red Plane, Bluish Gray, Yellow, Black and Blue 47,6 millióért talált vevőt, alku nem volt, vélhetően az vette meg, aki előzetesen garanciát vállalt rá. A holland modernista alkotó legdrágább műve 51 millió dollárért fordult meg 2022-ben a piacon. Az inflációt is figyelembe véve, ez ma közel 55 milliót jelentene. A másik sztártétel, egy René Magritte kép, a „L’Empire des lumières” (1949) ugyancsak licit nélkül kelt el 34,9 millió dollárért. Magritte hasonló, igaz jóval nagyobb méretű alkotásáért tavaly novemberben 121 millió dollárt adtak aukción.
A tudósításokban nem a nagy leütések, inkább a fiaskók jelentették a szenzációkat.
Nagy várakozás előzte meg Andy Warhol ikonikus művét; a Villamosszék című vásznat minimum 30 millió dollárra értékelték, ez a kép szerepelt a legtöbbet a beharangozókban. Az árverezőteremben jött a bejelentés, egy másik Warhol-képhez hasonlóan a tételt visszavonták az eladók, felmérve, hogy nincs fizetőképes kereslet ekkora falatra. És hogy igazuk volt, az kiderült, amikor Alberto Giacometti 1955-ben készült szobra (Grande tête de Diego) került terítékre. A 70 millió dollárra becsült alkotás nem kellett senkinek, és túl a konkrét veszteségen, a teljes bizalomhiány és bizonytalanság jeleként értékelték az érdektelenséget. Káosz van a művészeti piacon is, a szereplők nemhogy a végét, egyelőre az alagutat sem látják. A körülményeket okolják, konkrét szakmai kérdéseket senki nem feszeget, elmaradtak a megszokott kritikák is a kínálat minőségével, az árazással, vagy az eltúlzott garanciákkal kapcsolatban. Egyetlen kérdés foglalkoztat mindenkit, nevezetesen, hogy kik lesznek, honnan érkeznek az új vevők, akik vérfrissítést hoznak az egyre bágyadtabb piacra.
Összesen hat alkotást sikerült eladni 20 millió dollár felett, míg tavaly májusban ennek a dupláját.
Nem volt olyan portéka, amelynek leütési ára elérte volna az 50 millió dollárt, és nagyobb számban voltak az olyan művek, amelyek egyértelműen leértékelődtek néhány évvel ezelőtti piaci árukhoz képest, mint az olyanok, amelyeken nyert a tulajdonosuk. Az ismertebb nevek közül például Kerry James Marshall „Pin-up” sorozatából egy „Cover Girl” 2019-ben 5,5 millióért kelt el, most a Christie’s 3,8 millió dollárért értékesítette. Jeff Koons „Barokk tojás” szobra 2011-ben 6,2 milliót ért, idén májusban a Sotheby’s 2,3 millió dollárért adta el. Persze akadt pozitív példa is, igaz Willem de Kooning festménye hosszabb távú befektetés volt, tulajdonosa 1993 óta várt a pillanatra, akkor 222 ezer dollárt adott a képért, amely most 3,2 millió dollárt ért valakinek. Ed Ruscha alkotása is felértékelődött, 2009-ben 1,8 millióért forgott, idén 7,8 millióért sikerült eladni. Jean-Michel Basquiat ugyancsak őrzi még pozícióit. A Baby Boom című műve 23.4 millió dollárért talált vevőt, egy másik, 1981-es, papíralapra készült olajképe pedig 16,4 millió dollárt ért.
A rendezvénysorozat rekordere egy ragyogó Piet Mondrian mű volt, ám ez sem érte el 50 milliós becsértékét. Az 1922-es Composition with Large Red Plane, Bluish Gray, Yellow, Black and Blue 47,6 millióért talált vevőt, alku nem volt, vélhetően az vette meg, aki előzetesen garanciát vállalt rá. A holland modernista alkotó legdrágább műve 51 millió dollárért fordult meg 2022-ben a piacon. Az inflációt is figyelembe véve, ez ma közel 55 milliót jelentene. A másik sztártétel, egy René Magritte kép, a „L’Empire des lumières” (1949) ugyancsak licit nélkül kelt el 34,9 millió dollárért. Magritte hasonló, igaz jóval nagyobb méretű alkotásáért tavaly novemberben 121 millió dollárt adtak aukción.
Ezúttal a kivételes gyűjtemények sem uralták az eseményeket, így Leonard és Louise Riggio kollekciója épphogy beváltotta a hozzáfűzött reményeket. A Barnes & Noble, a legnagyobb amerikai könyvkereskedői-hálózat alapítója és felesége kincseit a Christie’s értékesítette, 39 tétel került kalapács alá a pár hagyatékából, s minimum 252-326 millióra tették az értékét előzetesen, végül 272 millió dollár került a kasszába. A Mondrian egyébként a Riggio-kollekció ékköve volt, ahogy a Magritte is.
Háború utáni absztrakt képek kerültek ki egy másik, Anne Bass nevével fémjelzett gyűjteményből. Mark Rothko No. 4 (Orange, Plum, Black) vásznára 32,5 milliónál csapott le a kalapács, költségekkel együtt 37,8 milliót fizetett érte az új tulajdonos, akiről annyit tudni, hogy európai. Anne Bassé volt az a Monet, a „Peupliers au bord de l’Epte” (1891) című kép, amiért – ritka kivételként az unalomba süllyedő rendezvényen – élénken licitáltak, 23-ról 37 millió dollárra srófolták fel a leütési árat, költségekkel ez 42,9 millióval könnyített a vevő zsebén. Gerhard Richter 1968-as, „Korsika (Schiff)” című képe is meglépte a kötelezőt, 12 milliós becsértéke felett, 12,9 millióért kelt el.
Mostanában nem találkozott olyan fizetőképes ügyféllel, aki kollekciót épít, köddé váltak az igazi gyűjtők, a befektetők pedig igencsak meggondolják, hogy vállaljanak-e kockázatot a műtárgypiacon.
Ez utóbbiak, az elmúlt év első negyedévvel összevetve 30 százalékkal költöttek kevesebbet műtárgyra – nyilatkozta a Phillips társigazgatója, Cary Leibowitz az általános helyzetről. Lakásdíszt keresnek jó esetben a vásárlók; aki 12 millióért lakást vesz a sarkon, az 200 ezret ad egy Warhol reprodukcióért, ami jól mutat a kandalló felett, egy eredeti esetében pedig 1 milliónál zárulnak a bukszák. A műtárgy jelen pillanatban csak dekorációként kap szerepet, és ha e megállapítás túlzó is, a statisztikák ez irányba mutatnak. A romlás jegyei már tavaly is mutatkoztak.
Az Art Basel és az UBS Global elemzése szerint a műtárgypiac globális forgalma 2024-ben 12 százalékkal, 57,5 milliárd dollárra csökkent, és kizárólag az 50 000 dollár alatti eladások növekedtek az előző évhez képest. A 10 millió dollár feletti alkotások forgalma 44 százalékkal hanyatlott. Jó hír, hogy a kisebb, 250 ezer dollár alatti forgalmat bonyolító galériák 17 százalékkal növelték eladásaikat, miközben a blue chipekre koncentráló kereskedők bevételei 9 százalékkal visszaestek. Rossz idők jártak a kortársakra, 11 százalékkal esett vissza a rájuk specializálódott dílerek forgalma. A nyilvános értékesítés sem mutatott jobb képet, az árverezőházak mérlegébe összesen 1,4 milliárd dollárt hoztak a kortársak, ami az utóbbi hat év legrosszabb eredménye, és ezen belül az utóbbi húsz esztendőben született alkotások repültek a legmélyebbre, 2023-hoz képest 43 százalékkal kevesebbet, összesen 1,1 milliárdot fialtak. Tény, s talán az általános bizalmatlanság jele, hogy többet vásároltak privát értékesítés keretében. A Christie’s 4,4 milliárd dollárt, a 2023-as összegnél 44 százalékkal többet szerzett így, míg a Sotheby’s 1,4 milliárddal, a tavalyinál 15 százalékkal jobban gyarapodott a „diszkrét” értékesítések révén.
Az sem segít a helyzeten, hogy a világ legnevesebb gyűjtői súlyos milliárdokat buknak az általános piaci felfordulásban.
Azon a márciusi napon például, amikor Trump beindította a vámhisztériát, Alice Walton, a Walmart-vagyon örököse 6,6 milliárd dollár, vagyonának 7 százalékát veszítette el. Jeff Bezos „csak” 5,8 milliárddal lett könnyebb, Bernard Arnault 5,3 milliárddal. És ha a tőzsdehinta nem is maradt lenn, nem csak ők, a többi topgyűjtő is óvatosabban költekezik a luxusnak számító területen. Kivételek persze vannak, így a „kriptokirály”, aki tavaly novemberben 6,2 millió dollárt adott a szürke ragasztószalaggal, fehér falra rögzített banánért New Yorkban, ismét hallatott magáról. Justin Sun, a TRON, az illegális tranzakciók révén is elhíresült blokklánc börtönnel fenyegetett alapító-tulajdonosa most éppen egy neves gyűjtővel, David Geffennel pereskedik egy 80 milliós Giacometti szobor tulajdonjogáért. Eközben, lehet unalmában, nagyvonalúan elajándékozta a „banánt”, Maurizio Cattelan alkotását, egy „rászorulónak”. A szerencsés nem más volt, mint Ross Ulbricht, a Silk Road nevű digitális kereskedelmi platform alapítója, amelyen kokaint, heroint, LSD-t is árultak egyebek mellett. Ulbricht életfogytiglant kapott, ám Trump elnök az elsők között adott kegyelmet a bitcoin, és persze az iránta is elkötelezett üzletembernek. A „banán” pótlásra szorul, Ulbricht, mint azt minap egy nagyszabású bitcoin-konferencián Las Vegas-ban bejelentette, beszerez egy friss példányt. Megéri, hiszen ahogy Sun fogalmazott, „ez nem egy egyszerű műalkotás, egy olyan kulturális jelenséget képvisel, amely hidat képez a kriptovaluta közösség, a mémek és a művészet között”.
Titokzatos Cartier
A Genfi-tó partján ékszerek, órák kerültek kalapács alá. A Sotheby’s rendezvényén a legnagyobb izgalmat egy csodás briliáns váltotta ki; a több mint 10 karát súlyú mediterrán kék kő 19 millió euróért lett egy amerikai nőé. Az óraárverések sztárja a Phillipsnél egy 250 éves Breguet Sympathique klasszikus állóóra volt, közel 5,9 millió eurót adtak érte, míg a sorozat másik rendezvényén egy art deco állóóra, az 1924-ben készült „titokzatos” Cartier Portico, amelyből összesen hat készült, 4,2 millió euróért talált gazdát. A gyűjtők egyébként összesen több mint 46 millió eurót költöttek a svájci városban órára.
Bútorhumor
Párizsban 12 millió euróért kelt el a Sotheby’s aukcióján egy struccfigurákkal alátámasztott „bárasztal”, François-Xavier Lalanne alkotása. A különleges, sokszor állatfigurákkal kombinált, szürrealitásba hajló, humoros bútorairól elhíresült Les Lalanne páros férfitagjának műve 1965-ben készült. A most eladott tárgy tulajdonképpen egy funkcionális szobor, két porcelán strucc, amelyek csőrükkel egy hosszú fémpolcot tartanak. Az állatok szárnyai felemelhetők, alattuk a poharak és üvegek számára kialakított rekeszek vannak, a kompozíciót tojás egészíti ki, amely a jégkockák tárolására szolgál. François-Xavier és Claude Lalanne 1952-től alkottak közösen, kezdetben főként állatszobrok révén, majd kivételes fantáziával alkotott művészi berendezési tárgyaik révén szereztek hírnevet. Vízilovak, halak, madarak, birkák kelnek életre az általuk megálmodott bútorokban, egyszerre meghökkentő, szemet gyönyörködtető, és egyben használati tárgyakban.
A szomszéd Klimtje
Az aukciós krónikákba nemrég egy komoly fiaskót is feljegyeztek. Május közepén véglegesen visszalépett a vevő a tavalyi osztrák rekordként jegyzett ügyletből. Mint emlékezetes a bécsi im Kinsky aukciósháznál 32 millió euróért szerezte meg egy hongkongi gyűjtő Fräulein Lieser portréját, Gustav Klimt alkotását. A száz évig eltűntnek hitt alkotás körül nagy volt a felhajtás, már csak azért is, mert Bécsben még soha ekkora érték nem került kalapács alá, de a kép eredetét is viták övezték már az árverés előtt. Sok kérdés várt megválaszolásra, például, hogy kit ábrázol a kép, és mi történt a vászonnal a náci korszakban. Mindez a jogos örökösök meghatározása szempontjából sem volt közömbös. A jelek szerint nem sikerült tisztázni a kép múltját, mert mint azt egy rövid közleményben tudatták, a vevő, az aukciósház, és az örökösök között hónapok óta folytatott tárgyalások jól alakultak, ám az utolsó pillanatban az egyik „potenciális örökös” nem írta alá a dokumentumokat. A vevő, aki egyébként még nem fizetett, kifarolt az üzletből, amelyen becslések szerint az im Kinsky 1,5 millió eurót bukott.
