„Az Orbán-kormány fiskális alkoholizmusban szenved, és esély sincs a gyógyulásra”

A kormány beterjesztette a 2026-os költségvetési tervét, holott még azt sem tudjuk, hogy idén mi vár ránk. Nem túl korai?

Tavaly a kormány normál menetrendben, vagyis ősszel, az előző év adatainak ismeretében nyújtotta be az idei költségvetést. De azt megelőzően évekig ment a tavaszi elfogadtatás – ennek ismerjük az eredményeit: mindegyik költségvetéssel probléma volt, mindegyiket át kellett írni, van, amit nem is egyszer. Szinte biztos, hogy a most benyújtott 2026-os költségvetéssel is ez fog történni. Épp ezért, ma már nincs is annak valódi jelentősége, hogy a kormány a költségvetési törvény első változatába mit ír bele. A parlament költségvetési jogai teljesen kiüresedtek, így nem releváns sem a költségvetés tartalma, sem a beterjesztés időpontja – legalábbis ilyen minőség mellett.

Lenne esély a változásra?

Hogy is mondjam? Mennyire hisz egy alkoholista abban, hogy egyszer abbahagyja az ivást és kigyógyul? Ahhoz, hogy ebből ki lehessen gyógyulni, kevés az erős elhatározás; intézményi változásokra lenne szükség. Elvonókúrára, ahol vannak, akiknek hatalmában áll az alkoholistát távol tartani az alkoholtól.

Ez a leképeződése az általános demokráciadeficitnek?

Leképeződése, és egyben az egyik fontos pillére, hiszen mára a költségvetés – vagyis az ország adóbevételeinek felhasználása – a kormánypárt kizárólagos belügyévé vált. Pontosan az a helyzet, mint a rendszerváltás előtt volt: a legfőbb döntéshozó szervet a kormánypárt vezeti, és nem a parlament. Azt nem látjuk, hogy a háttérben, zárt ajtók mögött kik hozzák meg a döntéseket, de

Ettől függetlenül lehetnek olyan miniatűr kiadások, amelyekbe akár 50–60 embernek is lehet beleszólása – de ebbe mi, földi halandók, nem láthatunk bele, hiszen teljességgel hiányzik az átláthatóság intézményrendszere és a szabályozott döntéshozatal.

Az elmúlt évek költségvetései sorra félrementek. Hol a hiba?

Már a tervezés során mernek nagyot álmodni, de csak annyit írnak le a papírra, amit az még elbír és belefér a – „rugalmasan” értelmezett – uniós szabályokba. A másik lehetséges olvasata az elmúlt éveknek, hogy a startvonalon talán még komolyan gondolják a tervezett deficitet, csak egész egyszerűen nincsenek meg azok a mechanizmusok, amelyek képesek lennének megakadályozni a lobbicsoportok pénzszerző érdekérvényesítését. A politikai stabilitás, a klientúra fenntartása rövid távon mindig fontosabbnak bizonyul a költségvetési céloknál. Teljesen tankönyvszerű a helyzet: ezt hívják fiskális alkoholizmusnak. Ezt az egyenlegrontó intézkedést még gyorsan megcsináljuk, de utána majd fegyelmezettek leszünk! – ez megy évről évre, sőt, hónapról hónapra.

Lehet, hogy egy év múlva fordul a politikai széljárás, és lehetőség lesz arra, hogy újragomboljuk az egész költségvetési rendszert. Mit kell tenni?

Ha nem sikerül költségvetési ügyeinket mindjárt a ciklus elején helyretenni, akkor felejtsük is el a többi szükséges reformot, mert nem lesz fenntartható a rendszer. A legfontosabb, hogy az új kormány képes legyen az önkorlátozásra. Ez egy abszolút kulcskérdés – egyébként nem csak a költségvetési, hanem számos más területen is. Önkorlátozásra nem csak azért van szükség, hogy az állam takarékosan bánjon a kiadásokkal, és ellen tudjon állni az osztogatásra csábító kísértéseknek, hanem azért is, mert enélkül nem lehet hatékony gazdaságpolitikát folytatni. A kiszámíthatatlanság az utcai harcosok között lehet erény, de a jó gazdaságpolitika nem utcai harc. Úgy tűnik, a mostani kormány ezt nem akarja érteni. Az önkorlátozás kultúrája egy olyan előrelépés lenne, amelyről szerintem a mostani kormány kihívójának már a választások előtt érdemes lenne részleteiben beszélnie. Ide sorolnám nemcsak a költségvetési szabályok komolyan vételét, vagy esetleg a miniszterelnök egyszeri újraválaszthatóságát, de az Európai Ügyészségbe való belépést, a Nemzetközi Büntetőbírósághoz való visszatérést, az euróbevezetés céldátumának kitűzését, és általánosságban a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállítását is.

Nem kellene a Tiszának, illetve Magyar Péternek előállnia konkrét tervekkel más területeken is?

Korai még. Ahhoz, hogy valamiféle hosszú távú stratégiával összhangban lévő, megalapozott döntéseket lehessen hozni az oktatás, az egészségügy vagy a szociálpolitika területén, egész egyszerűen nem állnak rendelkezésre sem a szükséges információk, sem a döntés-előkészítési mechanizmusok. Mondok egy példát: évek óta megy a vita, hogy szükség van-e egy új budai centrumkórházra vagy sem. Erről a kérdésről – ami egy fontos közpolitikai és költségvetési kérdés –, nem lehet megalapozottan dönteni, mert nincs kimunkált és széles körben elfogadott, 20–30 éves egészségpolitikai stratégia, amelyből le lehetne vezetni ezt a döntést, vagy akár csak az ehhez a döntéshez szükséges kereteket. Nagy kérdés, hogy a mostani államapparátus egyáltalán képes lenne-e ezeket az információkat és döntési anyagokat előállítani.

A jövő évi költségvetés egyik nagy ígérete a 2–4 gyermekes nők adómentessége. Van erre elegendő mozgástér?

Ez egy tipikusan olyan költségvetési és szakpolitikai kérdés, amit úgynevezett „spending review”-val – erre még magyar kifejezésünk sincs, ennyire le vagyunk maradva közpénzügyekben – kellene górcső alá venni. Ez egy olyan átfogó elemzési módszer, amelynek keretében szakértők több alternatív javaslatot tesznek a kormánynak arra, hogy egy adott kiadási területen a politikusok által kitűzött, és megfelelő teljesítményindikátorokkal mért közpolitikai célt hogyan lehetne érdemben, kevesebb költségvetési forrás felhasználásával elérni. És itt már az első lépés hibádzik: nem világos, hogy mi lenne a cél. Tegyük fel, hogy a cél a születések számának növelése.

 Most egy pótkocsis kamionnal megyünk a zsákutcában, ahonnan rettentő nehéz lesz kitolatni. Ha családokat rávesszük arra, hogy ilyen-olyan adózási és támogatási feltételek mellett vállaljanak gyerekeket, rendezzék be az életüket, akkor ezt az adómentességet a következő kormány sem tudja megszüntetni egy csapásra. Pedig érdemes lenne átgondolni, hiszen ma már úgy költünk el évente ezermilliárdokat a családtámogatásra, hogy az eddig semmilyen érdemi eredménnyel nem szolgált – elég csak a legfrissebb demográfiai adatokat megnézni. Eközben lenne számos más olyan terület – oktatás, egészségügy, zöld átmenet, környezetvédelem –, amire költeni kellene, de nem tudunk, mert nincs rá szabad forrás.

Vannak-e még a költségvetésben olyan tételek, amelyek hasonló módon vizsgálatra szorulnának?

Megkerülhetetlen kérdés a rezsicsökkentés. Ennek a kiadásnak jelentős része biztosan félremegy. A rezsicsökkentésben az átlagfogyasztás alatti részben megkapja mindenki a kedvezményt, az is, aki ezzel az úszómedencéjét fűti. A közműtámogatásokat viszont csak az élvezheti, akinél be van vezetve a közmű, vagyis épp a legszegényebbek nem. A rezsicsökkentés esetében szükség lenne átvilágításra – na, ez a spending review. Gyanítom, hogy egy ilyen vizsgálat arra a megállapításra jutna, hogy nem a piaci árakat kell eltéríteni, hanem a rászorulóknak kellene célzottan támogatást adni, különben pazarló lesz a felhasználás.

És azt gondolom, hogy a jelenlegi egykulcsos, lineáris, 15 százalékos szja-rendszer is megérett a felülvizsgálatra. Érdemes lenne a többkulcsos jövedelemadó felé elmozdulni. Azt értem, és bizonyos mértékig egyet is értek azzal, hogy a korábbiakhoz képest a költségvetési bevételek között némileg megnőtt a fogyasztási adók, és csökkent a munkát terhelő adók súlya, hiszen az előbbinél jóval szélesebb a bázis, a nyugdíjasok is részt vesznek a közteherviselésben, viszont évi 200 millió forint tartalmilag már biztosan nem munkajövedelem. Van az a szintje a jövedelemnek, ahol már lehet egy második, magasabb szja-kulcsot bevezetni, és az elvonásokat növelni. A tőkejövedelmeknél sem kérdés, hogy nem 15 százalékkal kellene adóztatni.

Esetleg vagyonadó?

Az egyértelműség kedvéért szögezzük le, hogy most nem ingatlanadóról, hanem vagyonadóról beszélünk. A vagyonok adóztatása egyetlen országnak közel lehetetlen feladat. Ezt a kérdést uniós szinten lehetne megoldani – úgy, mint a multik adóztatását. Ugyanis, ha csak az egyik országban adózik a vagyon, akkor az átmegy egy másik uniós tagállamba, vagy még tovább. Ha már korábban beszéltünk arról, hogy mit kellene tenni egy következő kormánynak, akkor ez egy olyan terület, ahol gőzerővel kellene támogatni az EU egységesülését. Mert számtalan olyan probléma van, amit csak egy egységes Európa tud megoldani. Nemcsak a környezetvédelem ilyen, hanem az adóelkerülés visszaszorítása is.

Ha nyernek is Magyar Péterék, nem lesz könnyű dolguk. A jelenlegi Alaptörvény lehet gátja egy közpénzügyi reformnak?

Nagyon komoly mozgástere lesz a változtatásokhoz egy új kormánynak. Nyilván sokkal egyszerűbb lesz a helyzete, ha alkotmányozó többséggel tud kormányozni, de a közpénzügyi reformoknak nem lesz gátja az Alaptörvény. Ugyanis, amíg az államadósság a mostani 70 feletti szintről nem csökken a GDP 50 százaléka alá, addig az Alkotmánybíróság – néhány szoros kivételtől eltekintve – nem vizsgálhatja az adózási, költségvetési szabályokat.

2030-ra eljuthatunk arra a szintre, hogy költségvetési szempontból normálisan működő ország legyünk?

Bőven megvan erre a lehetőségünk, és talán még megvan hozzá a szellemi kapacitás is. Akkor pedig minden csak a politikai akaraton múlik.