A korabeli politika és a sajtó meglehetősen ledorongolóan értekezett a hitéleti fejleményekről. Nem volt ez másként a Népszava korabeli híradásaiban sem. „A pozitív tudományok mindinkább erősbülő térfoglalását nyomon követi a babona, butaság s a vallási őrjöngés reakciója. Akik az igazi tudomány világosságától félnek, óriási munkát fejtenek ki abban, hogy az a sötétség, amely évezredek óta ül az emberiség értelmén, örökös maradjon”, írta lapunk ítésze 1907-ben. Értekezett Raab Vilmosról, a bőrbetegségek szakorvosáról is, aki teozófustársaságba keveredett, és Madagaszkárra ment istent keresni. Az ugyanebben az évben alakult Magyar Teozófus Társulatról is szó esik a Hopp Ferenc Múzeum Lélegző fény – Spiritizmus, teozófia, buddhizmus a 19–20. század fordulóján Magyarországon című új kiállításán.
Vajon tudjuk-e, milyen szellemi irányzatok képviseltették magukat a századfordulótól kezdve a harmincas évekig bezáróan Magyarországon? Milyen tagokból állt a Spirituális Művészek Szövetsége, kik voltak a Reform életmód és pedagógia hívei, s hogy a Magyar Teozófiai Társulat milyen lapot jelentetett meg? Aki minderre, és még ennél is többre kíváncsi, különleges élményben lesz része, ha ellátogat a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum Lélegző fény – Spiritizmus, teozófia, buddhizmus a 19-20. század fordulóján Magyarországon című kiállításra.
A teozófia 1875-ben New Yorkban szerveződött társulattá, alapítói közt Helena Blavatsky, William Quan Judge és Henry Steel Olcott nevét találjuk. A teozófia képviselte világnézet az ember és a kozmosz összhangjára tett kísérlet, az anyagi dolgokkal szembeni álláspont, az ősi tudás, a létezés misztikumának újdonsült felfedezése. Magyarországi felbukkanása 1905 környékére tehető, 1907-ben jött létre a Magyar Teozófiai Társulat. A teozófia, a spiritualizmus a szellemi elit egyre nagyobb tömegeit vonzotta, írók, költők, színészek, magas tisztséget betöltő személyek mélyültek el benne.
A teozófia látható nyomaira bukkanhatunk Budapest utcáin. A hetedik kerületi Kazinczy utca 55. szám alatti házban – az ajtón belépve rögtön ezzel fogad minket a tárlat – annak idején Bíró Mór fogorvos, teozófus élt, s a kapun jól látszik a teozófusok jellegzetes jelvénye.
A nagy becsben tartott, ritkaságszámba menő tárgyakon, dokumentumokon, korabeli könyveken, újságokon, fényképeken keresztül elevenedik meg a korszak számos szellemi irányzata.
Láthatunk Síva - Buddha- vagy 17-18 századi, eredetileg Tibetben készült Sadaksarí Lókésvara-szobrot, Nepálból származó Életkereket, Bhagavad Gítá-kéziratot, ez utóbbi Baktay Ervin hagyatékából van.
„A Miliő” elnevezést kapott terem a régi Budapest színes világából ad ízelítőt, s a ma annyi mindent uraló egyhangúság láttán hihetetlen, mennyi és hányféle szellemi irányzat jellemezte akkoriban Magyarországot. A teremben a korabeli hangulatot megidéző tárgyak, színházi eseményekről tudósító dokumentumok, fotók, archív felvételek azt a látszatot keltik, hogy ez foglalta magába a valóságot, majd a felszíni valóság mellett megnyílik a másik, a misztérium útján bejárható valóság, s a kettő ellentmondásosságában a látogató áll a középpontban. Ezáltal a nagyon jól, a tárgyi és a szellemi, az itteni és az ottani realitást berendezett térben külön élményt kapunk.
Gyöngyöshalászi Takách Béla festőművész képeiből, szobraiból, könyveiből számosat láthatunk. Takách Béla nagy fogékonyságot mutatott a keleti tárgyak iránt, gyűjtötte azokat, s hamarosan érdeklődése középpontjába a teozófia került, ezt követően New Yorkban csatlakozott a teozófiai társulathoz. Magyarországi visszaköltözése után az 1920-as években a Magyar Teozófiai Társulat alelnökeként tevékenykedett. „Életét és a keleti műtárgyakkal való kapcsolatát a tiszta szeretet és szelíd elmélyülés határozta meg” – olvashatjuk.
Akik egy nagyon másik kultúrkörből érkeznek sem érezhetik magukat elveszetten, magukra hagyottan, a kiállítás szervezői lelkiismeretesen gondoskodtak róla, hogy a szükséges információkat, magyarázatokat átadják – mi a Bhakti Marga, a Nirvána, a Paranirvána, a Mentális vagy a Buddhikus sík – anélkül, hogy tolakodóan túl nagy információdömping szabadulna a látogatókra. Segítséget nyújtanak abban, milyen könyveket érdemes elolvasnia az ismeretei bővítésére vállalkozó, kíváncsi nézelődőknek.
Komoly érzékenységről, a minél nagyobb belefeledkezés élményének szándékáról tanúskodik, hogy a termeket külön-külön nevekkel látták el – A tanulás csarnoka, A Lélek útja, A Miliő, Odaadás és Oltalom („a Buddha minden lényre kiterjedő átölelő szeretete és védelme zárja a kiállítást, megnyugvást sejtető békéje így ad vissza minket a hétköznapoknak”) –, s támaszt adnak egy a teozófiához kötődő út bejárásában. A kiállítás hozzájárulhat a létezésünk, embervoltunk újragondolásához, olyan fogalmak megértéséhez, mint kozmosz, béke, szeretet.
Infó: Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum. Lélegző fény – Spiritizmus, teozófia, buddhizmus a 19-20. század fordulóján Magyarországon. 2026. március 1-ig.
Istenkeresés Madagaszkáron - Népszava 1907. január 31.
A Népszava korabeli írása a mai fülnek bántóan, de a korszellemnek megfelelő könyörtelenséggel helyezkedett szembe a vallásossággal. Az idézet mindenesetre segít elrettenni a szélsőségektől, bármilyen irányból is érkezzenek. Mert például a hivatalos katolikus egyház manapság bármennyire is méltatlan a bizalomra és megértésre a pártossága és a társadalmi problémák melletti nyílt kiállás hiánya miatt, ilyen irtózatosan hegyes érzésekkel akkor sem lehet jó érzés élni és írni.
Az idézettel a teozófia korabeli fogadtatását kívánjuk illusztrálni.
„A pozitív tudományok mindinkább erősbülő térfoglalását nyomon követi a babona, butaság s a vallási őrjöngés reakciója. Akik az igazi tudomány világosságától félnek, óriási munkát fejtenek ki abban, hogy az a sötétség, amely évezredek óta ül az emberiség értelmén, örökös maradjon... A papok sötétséget terjesztő munkája soha nem szűnik s nyomon követi a világosság haladását. Innen van, hogy napjainkban is, – bár minden embernek nagyon gyakran alkalma van, hogy lerúgja magáról a régi tradíciók minden nyűgét, – találkozunk babonásokkal, vallási őrjöngőkkel, istent keresőkkel stb. A mai társadalmi viszonyok között különben nem csoda, hogy az embert nem az igazságok keresésére tanítják, – hanem hóbortosságokkal s vallási butaságokkal traktálják, mert a mai társadalom minden intézménye a maradiságot, butaságot, korlátoltságot szolgálja. Az új vallási mozgalmak egyik szüleménye a teozófia, vagyis az isten lényegének a kutatása és felismerése az emberben. Nem vallás ez tulajdonképpen, nem is tudomány, nem is filozófia, de az kétségtelen, hogy vallási ráhatások következése.
A teozófia volt az okozója annak a tragédiának, amelyet itt elmondunk, s amelynek áldozata Raab Vilmos dr. budapesti orvos és öt társa. Raab dr. a bőrbetegségek szakorvosa volt. Sokat tanult külföldön, legtöbbet Londonban és Párisban, de a breslaui egyetem híres professzorával, Neisser doktorral is dolgozott, míg végre 1899-ben hazajött és Budapesten letelepedett. A kezdő orvosnak nagyon kevés betege akadt, de nem is igen járt utána. Teozófus társaságba került, amelyhez nagyon vonzódott s a teozófián kívül semmi egyébbel nem akart foglalkozni, még orvosi dolgokkal sem. A társaság 1905 végén elhatározta, hogy Madagaszkárba vándorol és ott a világtól teljesen elzárkózottan új életet kezd. Tavaly februárban keltek útra. Idehaza nem szóltak a hozzátartozóiknak a készülődésről, hanem már csak akkor mondták el a tervüket, amikor már készen álltak az indulásra. Raab dr. a feleségét és négyhónapos leánykáját is magával akarta vinni. Az asszony szülei ebbe semmiképpen sem akartak beleegyezni, mivel azonban az asszony nem akart megválni az urától, kénytelenségből mégis beleegyeztek. Az utazók nem mondták meg őszintén, hogy hová mennek, de meglehet, hogy igazat mondtak és csak az úton változtatták meg a tervüket. Itthon ugyanis azt mondták, hogy Indiába mennek, pedig Madagaszkárba mentek, azt azonban megmondták egyenesen, hogy soha többé vissza nem térnek, sőt hírt sem adnak maguk felől. Elvágnak minden fonalat, ami hozzátartozóikhoz és ismerőseikhez fűzte őket. A tizenkét tagból álló társaságban ott volt Raab dr., a feleségével és gyermekével, két osztrák ember: Krause és Fischer, Róth Dezső, Medveczky államvasúti főellenőr fia, egy Jablonszky nevű úr és még négyen.
A társaság, mint mondjuk, februárban kelt útra és Madagaszkárba megérkezve, mindjárt a fővárosba, Tananarivóba ment, ahol aztán le is telepedett. Mikor hozzáfogtak az új élet berendezéséhez, a társaságnak két tagja, egy budapesti házaspár, nyomban kivált és hazajött Budapestre. Ez volt az első csapás, amely a kolóniát érte. Nemsokára újabb csapás következett. Két osztrák tag meghalt. Az év folyamán még egy tag meghalt, mind sárgalázban s most már csak hatan maradtak: a Raab-család, Jablonszky, Fischer, Medveczky és Róth Dezső. December elején dr. Raab is megbetegedett. Nagy szomorúság borult most a kis kolóniára, de még inkább a kis családra; karácsonykor meg is halt az orvos, ezzel a társaság is eloszlott, mert az orvos volt az összetartó lelke. Most már csak hatan voltak: az említett négy ur s az orvos özvegye és árvája. Hajóra ültek, hogy hazajöjjenek, mert nem tudtak tovább megmaradni azon a helyen, ahol három társuk elpusztult, de leginkább Raab doktorné igyekezett haza, hogy ne éljen idegenek között özvegyen, elhagyatottan az elárvult gyermekkel. A végzet azonban útját állta a boldogtalan asszony szándékának: megszabadult a szomorú helytől, de hazáját és családját nem láthatta viszont. Sárgalázt kapott a hajón s belehalt január tizenkilencedikén. A tragédia közeledett a végéhez. A szerencsétlen asszonyt, aki egyedül hagyta ölbevaló gyermekét a nagy tenger közepén, tengeri szokás szerint zsákba burkolták s a hideg, nedves januári napon beledobták a tengerbe. A hajó ma egy hete ért Marseilleba, ahol vesztegzárba tették. Az elárvult gyermek ott van most a négy hazatérő férfi oltalmában. Ezeknek a férfiaknak egyike levelet írt a gyászba borult családnak, hogy vegye át tőle a gyermeket. A család egyik tagja el is utazott már, hogy haza hozza a boldogtalan gyermeket.”
