Igor Igorovics halni készült. Az élet már nem akart több barázdát szántani a homlokára. Volt már ott elég. Igor Igorovics az ágyában várta a végét, és bosszankodott. Nem az élete folyásán, mert az véleménye szerint nem ment rosszul. Hisz ő lett a falu leggazdagabb embere, a szavára odafigyeltek az emberek, és még a polgármester is előre köszönt neki. Emiatt kár lett volna bosszúsnak lenni. Igor Igorovics inkább amiatt mérgelődött, hogy csak ketten álltak az ágya szélénél.
Az egyik Petruska volt, a szolgája, aki ugyan mindent megtett a gazdájáért: nap mint nap takarított, rendben tartotta az ügyeket, etette és ganézta a háziállatokat, sőt az utóbbi hetekben még őt is. De a szemében valahogy mégis azt látta, hogy csak kötelességből van mellette, hogy igazából azt várja, mikor nyuvad már ki, hogy végre elhagyhassa ezt a tetves házat. A másik alak meg a pap volt, akit ő maga ugrasztott ide Petruskával. Persze a pap sem volt közeli ismerőse, alig egyszer-kétszer, ha találkoztak a templomban. A templom valahogy sosem szólította meg Igor Igorovicsot igazán. Nem is nagyon járt oda soha. De azért, amikor a sekrestye felújítására került sor, akkor adakozott rendesen. Persze nem szívjóságból, hanem a megváltásért cserébe. Úgyhogy a papnak már csak ezért is itt kellett lennie, meg a munkahelyi kötelesség miatt. Ő sem számított tehát.
Mégis, akkor hol vannak azok, akiken segített? Ha nem is önzetlenül, de igenis segített. Akiknek munkát adott? Bár soha nem fizetett a minimálisnál többet, de csak azért, hogy ne bízzák el magukat az alkalmazottak. Úgyis csak bolondságokra költötték volna el azt a pénzt, akkor meg már jobb helye volt Igor Igorovicsnál. Vagy hol vannak azok, akiknek kölcsönt adott? Akiket így ő maga személyesen húzott ki a pácból. Jó, hát a kamat nem volt kevés, de Igor Igorovicsnak is élnie kellett valamiből. Nehogy már az uzsorásnak kelljen kölcsönkérnie a végén. És hol vannak az asszonyok, akiknek annak idején boldogságot és jólétet ígért? Akiket olykor-olykor még ajándékokkal is meglepett. Még ha az ajándékok nem is kerültek sokba. Jó, hát egyiket sem vette el feleségül, nem volt elég a hozományuk, de attól még hullathattak volna egy-két könnycseppet az ágy lábánál.
Aztán végre a homályból előtűnt egy újabb alak. Igor Igorovics elsőre nem nagyon tudta kivenni, ki lehet az. A polgármesterre gondolt, hogy a falu nevében majd megköszöni a sok jócselekedetet, amit életében tett. De nem a polgármester állt ott szótlanul. Akkor biztos a szomszédok jöttek, akik enyhülést hozó levest vagy egyenesen lakomát hozhattak a számára, hogy még az életben utoljára egyen egy jót. De nem a szomszédai jöttek át. Akkor biztosan a falu hivatásos siratóasszonyai azok, hogy kisírják a szemüket miatta. Hogy megénekeljék, hogy még egy jó ember hagyja el ezt a világot. Hogy elmondják, milyen igazságtalan az élet, mert mindig csak a jók mennek el. De nem a siratóasszonyok jajbékoltak a szobában.
Igor Igorovics végül már nem tudta, mire gondoljon. Lehet, hogy nem is ember ez, hanem valami földöntúli lény. De az nem árasztott megnyugtató fényt magából, szárnyai sem voltak, így angyal nem lehetett. Talán maga Szent Péter jött érte egyenesen? Megtisztelő lenne, de sem szakállat, sem glóriát nem vélt felfedezni a figurán. Gyanús. Ám szerencsére vöröses bőrszínt sem látott, és szarvak sem ágaskodtak a feje tetején, így a másik oldal képviselőjére sem gyanakodott. Ez valahol meg is nyugtatta. Az hiányzott volna csak, hogy örök időkre a gyehennán melegedjen. Hát ki látott már olyat, hogy egy ilyen nagyszerű ember tűzben vesszen el?
De aztán az idegen megszólalt.
– Ha akarod, lehetek piros. Vagy növeszthetek szarvakat is, ha neked úgy ismerősebb. De már nem hordom azt az idejétmúlt gúnyát. Jobb szeretek csak így egyszerűen lenni.
Igor Igorovics megijedt a hang hallatán, és gyorsan a pap felé pillantott. De az csak mormolt csendesen a könyve felett, észre sem vette a betolakodót. Ahogy Petruska is csak a cipője orrát bámulta, láthatóan unta az eseményeket. Ment volna aludni. Ő sem érzékelte a sötét vendéget.
– Távozz tőlem! – szólt végül Igor Igorovics alig hallhatóan, de az alak nem mozdult. Várta, hogy Igor Igorovics feladja. De az ágyban fekvőt nem olyan fából faragták. Nem tűzre való fahasáb volt ő. Tudta, hogy most van az a pillanat az életében, amikor minden erejét összeszedve lépnie kell. Egy szebb és jobb jövő felé. Nagy levegőt vett, és megszólította a látogatót.
– Ejsze, no. Rosszul kezdtük. Hát biztos el tetszett téveszteni a házszámot. Itt csak én, Igor Igorovics készülök halni éppen. Nem holmi mihaszna alak, aki lopott, csalt, hazudott, ahol csak tudott. Én maga vagyok a tisztesség. Aki annyi jót tett az életében, hogy szobrot érdemelne a falu főterére. Hogy a temetőben az első helyre kellene majd temetni, mert csak az méltó hozzám. Hát nem tetszik érteni? Nem mehetek magával.
Vigye inkább a papot. Igazán nagy dicsőség lenne odalenn, ha egy ilyen szentfazekat vinne magával. Magát sem vette észre, pedig itt áll az orra előtt. Hogy végzi ez a mesterségét, ha fel sem ismeri az ellenségét? Na ugye! Nem?
Akkor vigye a Petruskát! Azt pont azért tartom, hogy helyettem csinálja meg a dolgokat. Ő jó gyerek. Vagy mi, pont, hogy rossz. Egy égetnivaló mihaszna! Biztos vagyok benne, hogy elsinkófálja a takarítást! Vigye nyugodtan. Nem fog hiányozni. Majd keresek új szolgát. Nem?
És itt elapadtak Igor Igorovics lehetőségei. Nem volt tovább kit ajánlani maga helyett. Elfogytak a szobában lévők. Hisz csak két ember állt az ágy szélénél. Pedig Igor Igorovics halni készült.
Szilágyi L. József
2025-06-08 08:25:00 CEST
