Járványok jönnek, járványok mennek, karantén, maszk-használat, védőoltások, állatleölések, és még sorolhatnánk. És ebből a szempontból lényegtelen, hogy a Covid egyik mutánsa okozza éppen a bajokat, avagy a ragadós száj- és körömfájás. Mert enyészetet és pusztulást találunk utánuk, országtól, népességtől, fajtól és minden más körülménytől függetlenül. Egy járvány nem csupán egy-egy térség avagy faj, hanem a Föld betegsége. És csodálkozunk, hogy nem gyógyulunk ki belőle.
Az élelmiszerárak az egekben, a boltok telis-tele vannak szemeiket forgató vásárlókkal. Nézelődnek, mintha holmi kincset keresnének, úgy járják a sorokat. Kinyitját a hűtőszekrény ajtaját, megfogják a négy darabos kiszerelésű Kinder Pinguit, majd ránéznek az ártáblára, és nyomban teszik is vissza. „Elég lesz, ha csak egy darabot veszek”, gondolják magukban, miközben meg se fordul a fejükben, hogy a másik ember a kenyérrel – vagy még azzal sincs – így…
Aztán csodálkozunk, ha egyik reggel arra ébredünk, hogy nincs kávé? Egymásra mutogatunk, holott mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk. Politikai pártokba rendeződünk, holott a végcél ugyanaz. Háborúzunk és egymást gyilkoljuk olyan földekért és javakért, amik igazából sosem voltak a mieink… Pletykálunk a szomszéd hanyagságáról, mondjuk a magunk nézőpontját, mintha az lenne az egyedüli igazság – miközben a saját portánk még koszosabb… Simán elsétálunk egymás mellett az utcán anélkül, hogy belegondolnánk: mit takarhat vajon a másik arc, mialatt a legfrissebb híreket görgetjük egy péksüteményt majszolva a zebrán való átkelés közben. Aztán csodálkozunk, hogy miért történhetett meg a baleset?
Nemrég Spanyolországot bénította meg az áramkimaradás. De Magyarország sem volt úszta meg: nálunk fél napig nem volt internet. Nem is tudom, történt-e valaha ilyen? Pedig „csak” az internetről van szó… Családom mégis alig bírta ki azt a fél napot, pedig nem egy létszükségletű dologról van szó.
Az atomháborúktól, világjárványoktól, világnyomortól és minden mástól még oly messze vagyunk. Aztán csodálkozunk, ha mégis beüt a „ménkű”?
A kezeimben forgatok egy sótömböt. Amolyan marokkő formája van. Annak idején a Határtalanul program keretében voltunk Parajdon, és akkor tettem szert rá néhány darabra. Az osztálytársaim tőlem kunyeráltak. Vajon 100 év múlva is így fognak licitálni az utolsó darabokra?
A laptopomon egy 2018-as családi nyaralás képeit nézegetem vissza. Első külföldi utunk volt, aminek keretében Erdély fontosabb látnivalói között megjártuk Parajdot is. A sófalak nyalogatása és a pózolások közepette még csak nem is sejtettük, hogy a bánya hét év múlva víz alatt lesz… A fotókon kívül néhány „marokkő”, egy sópipa és egy nyalósó emlékeztet minket otthon Parajdra. Hát vajon azokat, akiknek a bánya volt az életük?
Nem hiszek az újranyitásban. Ahogyan az Bokor Sándor, volt parajdi polgármester szájából is elhangzott, „Mostohagyereke volt a parajdi sóbánya ennek a rendszernek”. Erdélyi nyaralásunk utolsó napján medvelesre terveztünk. Nemhogy medvék, de a lesnek a közelébe sem értünk. A záporos időjárás miatt ugyanis földcsuszamlás volt a les helyén, így a vezetőnk lemondta a programot. Hasonló történt most is, csak éppenséggel sokkal „nagyobb” léptékben.
Nem szabad csodálkoznunk semmin, mert mindennek megvan a maga heye és rendje a történetben. De nem egy-egy ember által. Több tényező együttese áll a háttérben: a természet kizsákmányolása, a klímaváltozás és a megelőző intézkedések elmaradása. Fontos viszont látni azt is, hogy mindez – előbb vagy utóbb – az árvíz nélkül is megtörtént volna, a természet csak teszi a dolgát: éppen visszaveszi, ami az övé. Aminek mi, emberek éppúgy részei vagyunk. A dráma példaértékű, hiszen önmagunk áldozatai vagyunk. A klímaválság és az azzal együtt járó humanitárius katasztrófa már itt kopogtat az ajtónkon. Nem rögtön fog begyűrűzni, eleinte fokozatosan történnek majd az ehhez hasonló, nem várt események. Mígnem egyszer csak majd ránk rúgja az ajtót. És hosszú út vezet még az emberek utáni élethez. Merthogy egyszer ez is eljön, nem kétséges. Utánunk is lesznek még növények, állatok, a sóbánya csupán egy újabb lépés. És nem az utolsó.
A kezeimben forgatom a sótömböt...
