mesejáték;Fóti gyermekváros;Mókuska;

Az egykori fóti Gyermekváros, ahonnan a Mókuska nézői érkeztek

Gyárfás Endre: Mókuska a díszletben

Márkus mester ezermester – ezzel a címmel játszotta mesejátékomat a nyolcvanas években a Népszínház. Főhőse afféle szorgalmas manó. Még csak kilencszázkilencvenkilenc mester, aki úgy kívánja megszerezni az ezredik mesterségét, hogy helyrehozza a veszekedős erdei állatkák barátságát, és kellemes, mulatságos kis világot teremt nekik. Ráveszi őket, hogy ültessenek virágórát, legyenek pontosak, dolgosak. A Borzalmas, Borzas Borzból Barátságos, Békés Bikficet nevel.

Természetesen „negatív” szereplőre is szükség van. Fondor mester be akarja csapni a hiszékeny kis erdőlakókat, a maga hasznát keresi a civakodásban, elorozná, amit csak el lehet orozni. Az egyik jelenetben a Mókuskát alakító gyönyörű színésznő egy odvas fában, azaz egy átlátszó díszletben kuporog. A nézőtérről remekül látható. Jön Fondor mester. Komisz szándékait a nézők ekkorra már nagyon is ismerik.

– Nem látta valaki a Mókuskát? – fordul a széksorokban szorongó öt, hat, hét, nyolc éves gyerekekhez.

A társulat már negyvenkilencszer adta elő a darabot. Falusi iskolákban, kisvárosi művelődési házakban, tanyaközpontokban jártak. Elmondták, hogy Fondor kérdésére mindenütt, mindenkor azt kiáltotta a kórus, hogy nem, nem láttuk a Mókuskát, ne is keresd!

Az ötvenedik előadást a pesti Kálvária – akkor Kulich Gyula – téren, a Józsefvárosi Színházban tartották. A nézőtéren most is az öt-tíz éves korosztály foglalt helyet. Izgultak, örvendeztek, nevettek, tapsoltak…

És ekkor, ahogy a szerep megkívánta, a színpadra viharzott Fondor mester. Elhangzott a kérdés:

– Nem láttátok a Mókuskát?

– De igen. Ott van. Ott csücsül a fában!

A színész zavarba jött. Tovább kell iramodnia, nem veheti észre a rejtőzködő kolleginát.

– Hú – szigorodott meg az arca. – Ha én megtalálom azt a Mókuskát, én becsszó, ide a rozsdás bökőt, szétcincálom.

– Cincáld szét! – harsogott a társaság. A rózsabimbót idéző ajkakról még durvább buzdítások is felröppentek.

Ott állt a fiatal férfi a fa előtt. Fekete farmerben, divatos dzsekiben, napszemüveggel az orrán. És a hóna alatt mi más lett volna, ha nem diplomatatáska? Eljátszotta valahogy a süketet, aki nem hallja meg a választ. Fordult-perdült, és már kint is volt a „takarásban”.

Miután a függöny legördült, a színházlátogató kompánia, szépen, fegyelmezetten sorba rendeződött, és elindult a téren várakozó külön-busz felé.

Az irodában az ügyeletes rendező hosszan búcsúzkodott a kísérő pedagógustól. Tűnődött, hogy kimondja-e a kérdést, amely nem hagyja nyugodni. Végül úgy döntött, hogy kimondja.

– Honnan jöttek ezek a gyerekek?

– Hát igen – sóhajtott a tanár. – A fóti Gyermekvárosból.

Miklósy György százéves lenne. Próbálok bízni abban, hogy még sokan emlékeznek rá. Nem volt szálfa termetű. Hamar korpulenssé vált, mintha mindig is az lett volna. Joviálisnak tűnt, de szarkazmus bujkált benne. Csendben mondta, de igen sok mindenről alaposan megvolt a véleménye. Kis szerepek nagy mestere, sőt, nagy művésze volt. Huszonöt évig a Vígszínház tagjaként játszott, aztán élete végéig a Radnótiban.